Van egy különlegesen nyugodt és kreatív állapota az elmének, amit EEG-vel az erős alfa-agyhullámok között időnként hirtelen megjelenő gamma (magas béta) agyhullámokként lehet kimérni. Ez gyakorlott meditálóknál szokott fellépni, de valószínűleg nagy gondolkodók, művészek számára sem ismeretlen. A keleti spirituális hagyományban már olyan régi iratokban elemzik, mint az ötödik századból származó Visudhimagga, de a nyugati gondolkodásban csak a pozitív pszichológia kezdett el vele alaposabban foglalkozni az 1970-es években. Csíkszentmihályi Mihály flow-elmélete hamar kilépett az egyetemek falai közül, és olyan gyakorlati területeken hatott megtermékenyítőleg, mint a tehetséggondozás, az urbanisztika és a politikai kommunikáció.

Egy nemrég kezembe került könyvben meglepődve láttam viszont a flow-t egy egészen más kontextusban: Matthew E. May Elegáns megoldások nyomában – Miért azok a legjobb ötletek, amelyekből hiányzik valami című könyve az „elme eleganciájaként” tárgyalja. A könyvben a szerző amellett érvel, hogy a túlszabályozás gyakran kevésbé hatékony, mint a laza önszabályozás által teremtődő rend, és a közlekedésszervezéstől az építészeten át az irodalomig és a képzőművészetig, sőt a banki szolgáltatásokig mindenhol talál olyan példát, amin keresztül ez bemutatható. Visszatérő példája a Maffiózók című tévésorozat lezáratlansága, mely így mint Eco-i Nyitott mű, a nézők fantáziáját megmozgatva sokkal nagyobb hatást gyakorol, mintha a forgatókönyvíró egyértelműen elvarrta volna a cselekmény szálait. Az egyes területek elegáns megoldásaira a flow teszi fel a koronát, mint a szerző számára „egyszerű eleganciát jelentő érzés”.

De miért is elegáns a flow-tudatállapot? Mert megfelel az elegancia-kritériumoknak, melyek a következők: csábítás (vagyis az ismeretlen iránti kíváncsiság), szimmetria, csökkentés (vagyis a felesleges funkciók kiiktatása), fenntarthatóság (vagyis hosszútávú működtethetőség). May ugyan nem elemzi végig ezen szempontok érvényesülését a flow és a szerző által is kipróbált neurofeedback terápia esetében, de a kevés erőfeszítéssel sokat elérni-kritérium mindenképpen teljesülni látszik. Az eredmény, vagyis a megnövekedett kreativitás és teljesítményjavulás több kísérletben is tudományos bizonyítást nyert, és az ehhez vezető út, az elme ellazítása, a görcsös gondolkodástól való megszabadulás mindenképpen minimális erőfeszítésnek tűnik.

De olyan „minimális erőfeszítés”, amit mai világunkban sokaknak újra kell tanulni: May szerint nehéz elhinnünk, hogy az igazán kreatív munkateljesítmények a koncentráció utáni lazítás során jönnek létre, így nem időpocsékolás a pihenés. És persze a főnökünknek sem könnyű ezt elmagyarázni. Mindketten attól félünk, lazítás közben csak elfolyik az idő…

Ehhez csak azt kell hozzátenni, hogy sokan saját erejükből nem is képesek az ellazult állapotot jellemző alfa-szint elérésére, vagy azért, mert elszoktak tőle, vagy valamilyen neurológiai zavar (ADHD, autizmus stb.) akadályozza meg őket. Ilyenkor az elhatározás, hogy pihenünk, nem is elég, mert az igazán erős és harmonikus alfa-hullámok produkálásához szisztematikusan meg kell tanulni relaxálni vagy meditálni, illetve agytréninggel vagy neuorfeedback terápiával kell újratanulnunk a helyes agyműködést.

Visszatérve a könyvhöz: a szerző részletesen leírja a neurofeedback terápia mechanizmusát és ezzel kapcsolatos saját élményeit: a teljesítményjátékot, amit megfelelően ellazult állapotban tudott csak igazán sikeresen játszani, valamint a vizualizációs gyakorlatokat, melyben felnőttként saját nyugodt gyerek-énjére való ráhangolódással éri el a nyugodt, de éber állapotot.

A könyv műfaját tekintve üzleti könyv, és így inkább színes sztorikban, mint irodalmi szintű megfogalmazásokban bővelkedik, de az utolsó mondatait muszáj idéznem, mert nagyon jók (elegánsak?):

Ahogy a BrainPaint épületéből kiléptem, arra gondoltam, hogy milyen keskeny határvonal választja el a nem elegendő gondolkodást a túl sok gondolkodástól. Az elegancia lényege, hogy megtanuljuk, hogyan járhatunk sokkal következetesebben ezen a határvonalon.”

Mintha visszatértünk volna a kezdetekhez: a flow fogalma kicsit mintha újra a spiritualitás szférájába került volna… Lehetséges, hogy a mai nyugati világban a stílus, az elegancia a spiritualitás egyik dimenziója?