A múlt héten írtam a kétnapos ADHD konferenciáról egy szubjektív összefoglalót, és azt gondoltam, ezen a héten az lesz a témám, hogyan tudósított róla az online média. Nem hittem, hogy százával találok majd cikkeket, de minden várakozásomat alulmúlta, hogy egyetlenegy beszámoló sem jelent meg. Nem tudom, hogy a konferencia szervezői értesítették-e a sajtót a konferenciát megelőzően, de ha nem, akkor is ott kellett volna tolonganiuk, ugyanis ez a hetedik őszi alkalom, hogy a magyar szakemberek élvonala elmondja, mit gondol az ADHD-ról, és ezt illett volna számon tartani. Ha ott lettek volna, azt is hallhatták volna, hogy egy átlagos általános iskola 762 elsős és másodikos gyerekét megvizsgálva kiderült, hogy csak 39%-uk figyelme működik megfelelően: 33%-nál a teszt tanulási probléma veszélyére utal, míg a maradék 28%-nál nem egyértelmű az eredmény. Szóval nemcsak néhány embert érint a probléma, és mivel a hátterében álló génváltozat dominánsan öröklődik, egyre több embert érint majd.

A hazai szerzők tapasztalatai és kezelési tanácsai helyett olvashattunk viszont egy PR-jellegű kutatásról, méghozzá pl. a nagy látogatottságú index.hu-n. Ebből kiderül, hogy „a figyelemzavarral és hiperaktivitással élő gyerekek úgy érzik, hogy a Ritalinhoz hasonló stimulálószerek, amelyeket állapotuk kezelésére kapnak, segítenek nekik kontrollálni viselkedésüket, és nem teszik őket robottá, ahogy a szkeptikusok feltételezik.”

Azért írom, hogy PR-jellegű kutatás, mert sok korábbi kutatásból kiderült, hogy a stimulánsok hatékonyak, de erről nem is a gyerekeket kellene megkérdezni, hanem a tanárokat, illetve meg kell nézni az iskolai eredményeket, a fegyelmi ügyek számát stb. Az is nyilvánvaló, hogy nem a gyerekek szokták magukat robotnak, zombinak érezni – miért is tennék, amikor végre normális(abb) gyerekként viselkedhetnek az iskolában, tudják fegyelmezni magukat, jobb jegyeket szereznek. Ezt a véleményt inkább a gyógyszerezés gondolatával még meg nem barátkozott szülők (a cikkben „szkeptikusok”) szokták megfogalmazni, mert úgy érzékelik, gyermekük viselkedése drámai módon megváltozik a gyógyszer hatására. Hogy a gyereknek milyen viselkedésjegyeit értik a robot/zombi kifejezések alatt, és ezek valóban megváltoznak-e a gyógyszerszedés miatt, az nem derül ki a kutatásból – mert „végre a gyerekeket kérdezzük” alapon ezt nem vizsgálták. De még ha tudnánk is, az se lenne biztos támpont a szülőknek, mivel minden konkrét esetben a gyerek egyedi reakcióin és a szülő szubjektív megítélésén alapul (tehát úgyis csak akkor fogja megtudni, ha gyógyszert ad a gyerekének).

Nem sok valódi tudományos tartalma van tehát a cikknek, arra viszont jó, hogy a gyereküket gyógyszerezők elkötelezettségét növelje, a kérdésben bizonytalanok aggályait oszlassa, a gyermekük gyógyszeres kezelését határozottan visszautasító „ADHD-s szülőkben” pedig bűntudatot ébresszen: miért is makacskodom, amikor a gyerek is szívesen szedné…

Ezenkívül nincs is társadalmi relevanciája, ellentétben a korábban említett ADHD konferenciával és két másik kérdéssel.

Az egyikről a New York Times hasábjain vitáztak a héten (728 komment). Arról a jelenségről van szó, hogy az USA-ban gyerekorvosok már ADHD diagnózis nélkül is felírnak pszichostimulánst, mert a tapasztalatok azt mutatják, hogy minden gyerekre fegyelmező-összpontosítás-javító hatása van. A szülők sorban állnak, hogy felírassák a gyógyszert, amitől a gyerekük jobban tanul az iskolában. Főleg szegény családokról van szó, akiknek a gyerekét eleve butának/rossznak kategorizálták, eszébe se jutott senkinek, hogy esetleg neki is összpontosítási zavara van…A gazdagabb gyerekek már eddig is hozzájutottak a pszichostimulánsokhoz, feketén.

Ön ismer olyan embert, aki soha nem bambul el, mindig 100%-ig a feladatára figyel? Én nem; talán ha több jógi ismerősöm lenne, akadna köztük. Szóval tény, hogy mindenki fejleszthető a stimulánsokkal, és ha erre sokan rájönnek, lavinaszerűen terjedhet a használatuk nem-orvosi esetekben is – majd nálunk is.

Elég fontos kérdés, hogy ez mivel jár, tekintve hogy a gyógyszernek vannak mellékhatásai a szervezetre (testi fejlődés visszamaradása, bizonyos pszichiátriai problémák nagyobb gyakorisága, rossz gyógyszer-beállítás esetén még sok minden más) és valószínűleg a környezetre is (az antidepresszánsokról mutatták ki, hogy egy halpopulációban autisztikus tüneteket okoznak). A kezelés tüneti, tehát az agyműködést napi szinten javítja, valódi változást nem okoz. Ha ez lenne az egyetlen módszer, orvosi esetekben nyilván meg kellene próbálni, de mióta tudjuk, hogy sok más, nem kémiai módszer is van, amivel valóban át lehet formálni az agy működését (neurofeedback terápia, agytréning, meditáció, szenzomotoros tréning, minden, a két agyfélteke együttműködését igénylő mozgás, a ritmusérzék-fejlesztés) nem egyértelmű, hogy ezt kell választani.

És itt jutunk el a második igazán fontos kérdéshez: ragaszkodunk-e a gyors és látványos látszateredmény+lassú és nem is olyan látványos kár kombinációjához, ami a jelenlegi gondolkozásunknak felel meg, vagy hajlandóak vagyunk kipróbálni egy olyan kombinációt, ahol a lassú és egy-egy időintervallumban kevésbé látványos eredményt nem kíséri kártétel. Vehetjük ezt a gyógyszeres kezelés ökotudatos alternatívájának, mellyel kiléphetünk abból a probléma-spirálból, melyet maga a „modern” gondolkodásmód termelt ki és tart fenn.

Egy híres kísérletben a kutató arra kérte a gyerekeket, hogy távollétében ne egyék meg az asztalra kitett pillecukorkákat. Abból, hogy egy gyerek milyen hosszú ideig volt képes ellenállni a csábításnak, messzemenő következtetést vontak le jövőbeli sikerességére vonatkozóan. Nemrég újra elvégezték a kísérletet, és arra is rájöttek, hogy nemcsak a gyerek, de a kísérletvezető és a gyerek viszonya is meghatározó: ahol bizalmi viszony alakult ki, a gyerekek sokkal tovább tudtak várni.

Ha a felnőttek nem lennének úgy leharcolva pszichésen, és bíznának a jövőben, akkor nem keresnék a gyors (bár nem szabályos) megoldásokat, és példát tudnának mutatni a gyerekeknek; olyan légkört tudnának biztosítani, ahol ki tudják várni a sorukat.