Nagyon távol áll tőlem az IQ fejlesztésen alapuló nevelés, így a Polgár-szülők módszere és az okosbaba program sem szólít meg. Talán ennek köszönhető, hogy az internetet pár hónapja bejáró csodagyerek-történet is sokáig hidegen hagyott: Jacob Barnett 170-es IQ-jú Nobel-díj várományos 15 éves csodagyerek édesanyja megírta könyvét a „zseninevelésről”. Aztán a könyv borítószövegét látván megváltozott a véleményem, és mégis elolvastam a könyvet. Egyáltalán nem bántam meg, hogy nem rettentett el véglegesen az „Egy anya története a zseninevelésről” alcím, melyet bizonyára marketing-szempontból választottak. Én inkább azt írnám, hogy „Egy anya története autisztikus gyerekek szenzoros-érzelmi fejlesztéséről”. Kristine Barnettnek történetesen kimagaslóan intelligens gyerekei vannak, de nem ezért izgalmas a könyv.

A család története igazi amerikai sikertörténet, melyet a tervek szerint hamarosan meg is filmesítenek: a szerelmi házasságból született autista kisfiú, akiről kétévesen lemondtak a fejlesztők („soha nem fog megtanulni olvasni”) másfél év kommunikációs szünet után visszatér ebbe a világba. 10 évesen már egyetemi kurzusokat hallgat, majd átugrik 7 osztályt, hivatalosan is egyetemista, és nemsokára a legfiatalabb asztrofizikus-kutató lesz. Emellett társas készségei is jól fejlődnek, hiszen jól beilleszkedik családjába és egyetemista társai közé, sőt igazi barátságot is köt. És mindezt úgy, hogy szülei élete nem is csak róla szól: születik két testvére (egyikük súlyos mozgásfejlődési zavarral), és az édesanya, Kristine megállás nélkül dolgozik garázs-ovijában, ahol kezdetben csak tipikus fejlődésű, majd autisztikus gyerekeket is gondoz, fejleszt. A szülőknek nem sok mindenük van egymás iránti szerelmükön kívül, a 2008-as válság idején pl. úgy elszegényednek, hogy csak tésztára futja, és lakásukat sem tudják kifűteni. Innen felállni úgy, hogy az autista gyerekek fejlesztéséért továbbra sem fogadnak el pénzt – szirupos történetnek tűnik, de két mentség is van rá. Egyrészt az „élet írta”, másrészt Kristine beszámolója egyáltalán nem banális vagy hatásvadász, hanem okos, precíz, és tele van élettel.

Fő mondanivalója, hogy az autisztikus gyerekeknek a hagyományos, a hiányosságok korrekciójára épülő gyógypedagógia helyett arra van szükségük, hogy valaki felfedezze és mások számára is láthatóvá tegye azt, ami igazán motiválni tudja őket arra, hogy kilépjenek az autizmus börtönéből. Ehhez maximális empátiára van szükség a nevelő részéről, valamint arra, hogy intenzív érzelmi- és szenzoros stimulációt biztosítson. Kristine Barnett erre intuitíve, illetve saját gyakorlatából jött rá. (Elvi síkon dr. Máté Gábor foglalkozik az érzelmi bevonódás fontosságával, és nemrég jelentek meg az első empirikus kutatások a szenzoros terápiák hatékonyságáról.) Kis túlzással a könyv maga is olyan, mint egy szenzoros terápia, mert – tükrözve Kristine világlátását – rengeteg érzékszervi tapasztalat jelenik meg benne:
Fölkapcsoltam a ködlámpát, befogtam a rádión egy dzsesszcsatornát, és ütközésig tekertem a hangerőt. A kocsiban hagytam a cipőmet, kiemeltem Jake-et a biztonsági ülésből, és a karomba vettem. Ahogy a langymeleg esti levegőben Louis Armstrong Take Two to Tango című számára táncoltunk, úgy éreztem, mintha hosszú ideje nem lettünk volna csak így, elvégzendő feladatok nélkül. Miután elfáradt a karom Jake ide-oda lóbálásától, lefeküdtünk a motorháztetőre, és pálcikás gyümölcsjégkrémet vettem elő a magunkkal hozott nagy hűtődobozból. Ragacsos gyümölcslé csepegett a nyakunkra, ahogy hanyatt dőltünk, és fölnéztünk a hatalmas égboltra. Megmutogattam az ismerős csillagképeket, és miután kifogytam azokból, amelyeket meg tudtam nevezni, némán fekve bámultunk fölfelé.” (Kristine Barnett: A szikra)

A könyv végén szerepel, hogy Jacob nemcsak (apjától örökölt) fotografikus memóriájának köszönheti szellemi eredményeit, hanem annak is, hogy több dimenzióban képes gondolkodni – azt hiszem, ezt édesanyjától örökölhette, bár Jacobnál elvontabb síkon jelenik meg a készség.

Ha egy autisztikus gyereket nevelő szülő olvassa a könyvet, bizonyára folyamatosan reflektál saját tapasztalataira, gondolkodik azon, mit lehet átvenni a módszerek közül, és ez sok elméleti kérdést is felvet, pl.:

  • Lehet, hogy ilyen nagy szerepe van a „helyes” anyai gondoskodásnak?
  • Lehet, hogy az erősségekre koncentráló fejlesztés hatékonyabb, mint a korrekció-alapú?
  • Lehet, hogy az érzelmi-szenzoros-mozgás ingerek hatékonyabban fejlesztenek, mint a kognitívak?
  • Lehet, hogy a társadalom ilyen mértékben befolyásolja, mit tudunk „kihozni” gyerekünkből? (Kristine egy sajátos vallási közösségben, a városi amis szubkultúrában nőtt fel, melyben a vallásos hit, egymás önzetlen segítése és a „kreatív szegénység” összehasonlíthatatlanul nagyobb szerepet tölt be, mint a mainstream amerikai / európai kultúrában.)
  • Lehet, hogy a magas IQ-jú autistákat is érdemes integráltan és szegregáltan is nevelni ahhoz, hogy minden fontos társas élményt megéljenek?
  • Lehetséges, hogy a gondoskodás hatására ennyire visszaszorulhatnak az autizmussal általában együtt járó problémák (dührohamok, alvás-, táplálkozás zavar, beszéd – viselkedési tikek), vagy a család ilyen könnyen „túltette magát” rajtuk, hogy szinte nyomuk sincs a történetben?
  • Lehet, hogy kezdettől sokat segített a Barnett-gyerekek idegrendszerének fejlesztésében, hogy anyjuk évekig kenguruban hordozta őket?

A kérdéseket ugyan csak szisztematikus vizsgálódásokkal lehetne megválaszolni, de kicsit csodálkoztam azon, hogy fel se merültek a hétfő esti könyvbemutatón. (Én sem vetettem fel őket, mert akkor még nem kezdtem bele a könyv olvasásába.) Dr. Dávid Beáta szociológus, a SE Mentálhigiéniés Intézetének vezetője, Ecser Mónika gyógypedagógus, Hajdu Orsolya szülő és Kulka János színész, autizmus-nagykövet értékes gondolatokat és saját élményeket osztottak meg a hallgatósággal az autizmus mibenlétéről, terápiás lehetőségekről, a társadalmi befogadás problémáiról, de érzésem szerint kevéssé reflektáltak magára a könyvre, mondanivalójának újszerűségére. Pedig (ahogy a borítón is áll): „A szikra drámai, gondolatébresztő, szemléletformáló elbeszélés a félelmetes nehézségekkel szembeszálló szeretet és bátorság erejéről, a káprázatos lehetőségekről, amelyek akkor tárulnak föl, ha megtanuljuk, hogyan aknázzuk ki maradéktalanul a minden gyermekben, valamennyiünkben ténylegesen rejtőző képességeket.”

Ha tetszett az írás, olvass el egy másik hasonló cikket is, melynek címe Figyelemhiány és spontán figyelem!