Sarolta, úgy tudom, hogy sajátos nevelési igényű gyerekek tanításával foglalkoztál, és közben elvégezted a gyógypedagógusi képzést. Miért?

-Két évig tanítottam egy kvázi „normál” általános iskolában, és ott is egyértelműen azokkal a gyerekekkel volt erős kapcsolatom, akiknek nehézségeik voltak. Aztán nevelőotthonban kezdtem tanítani, és az már adott egy ilyen fókuszt. Egy gyógypedagógussal együtt dolgoztam, aki hívott a Kincsesházba. Akkor már olyan egyértelmű volt az irány, hogy elkezdtem a gyógypedet. Normál osztálytanítóként kezdtem, de a gyógypedagógiai megközelítés az, ami nekem testhezálló, számomra természetes és elfogadható. Attól fogva folyamatosan minden lehetőséget, továbbképzést megragadtunk, ami azt segítette, hogy ezeket a gyerekeket visszaintegráljuk a normál közösségbe. Intenzív fejlesztés volt a célunk – bár őszintén szólva már ezt a szót se szeretem, hogy „fejlesztés”, mert igazándiból a gyerekek fejlődnek maguktól, csak nem kell ebben őket akadályoznunk.

-Segíteni kell a fejlődésüket?

-Igen, meg főleg megerősíteni magukat. Ez egy szegregált iskola volt, ahova úgy kerültek a gyerekek, hogy már megjártak 3-4 egyéb iskolát. Azzal az élménnyel, hogy ők kirekesztődnek valahonnan, és egy közösség azt mondja rájuk, hogy „nincs rád szükség”, azzal a testük-lelkük telve volt. Ők úgy kerültek oda, hogy nem volt olyan gyerek, akinek ne lett volna az iskolával kapcsolatos traumatikus élménye, és ezt próbáltuk feloldani és átformálni.

-Milyen mozgásterápiákat ismertél meg?

-Alapvetően az Ayres terápiát, alapozó terápiát, és az egyéb, nemcsak mozgás-, de az idegrendszer érését célzó gyökérterápiákat, tehát a Sindelar-terápiát és az INPP-t. Ezeket nap mint nap csináltunk.

-És hatékonynak láttad ezeket a hétköznapokban?

-Abszolút. És amivel akkor kevésbé szembesültem, de a jógával tudatosult bennem, hogy önmagamhoz közelítettem a problémás gyerekek elfogadásán keresztül. Tudatosult bennem, hogy nekem is mennyi ilyen részképesség-problémám van, amit én megtanultam kompenzálni, tehát legfeljebb a maradványtünetekkel találkoztam (és találkozom most is néhánnyal), de a jógában tudtam saját magamat is ilyen szempontból összerendezni. Rájöttem, hogy mindaz, amit én szeleteiben, különböző szempontokból a különböző terápiákban megtaláltam, integráltam a hétköznapi tanításaimba, az nagyon komplexen mind-mind benne van a jógában.

-Jógaelemeket vittél be a tanári munkádba?

-Igen, elkezdtem jógapozíciókat használni, kiváltva vele az agyfélteke-összehangolásokat. A reflexterápiákban mindig egy adott testhelyzetbe hozzuk a gyerekeket vagy bizonyos gyakorlatot megcsináltatunk, viszont a jógában ezt mindig kiegészítjük a figyelem irányításával is. Tehát egy koncentrációs gyakorlatot is teszünk hozzá, amivel fókuszt teremtünk, és irányítjuk a figyelmet. Az volt az alapélményem, hogy azok a gyerekek is, akiknek nagyon rövid ideig tartható a figyelmük, hatványozottan több ideig tudtak figyelni ezekben a helyzetekben – merthogy az egész testükkel dolgoztak.

-Egész órán át tudtak figyelni?

-Igen. És később a gyerekek elkezdték a jógagyakorlatokat automatikusan használni: ha valaki érezte, hogy fáradt, dekoncentrálttá vált, valami olyan gyakorlatot végzett, ami segített a figyelmét befelé vinni. Én pedig lassan átfolytam a jóga oktatásban, már csak azt csináltam.

-Értem. A gyerekek egyébként rögtön, már az első jógázáskor érzik, hogy ez nekik jó, és fel tudják venni a lassú ritmust?

-Igen. Ehhez szükséges az oktató empátiája – neked kell először az ő ritmusát lekövetni, és aztán onnan viszed őt magaddal egy nyugalmasabb ritmusba. Az impulzív gyerekeknél erős, lerázó, stresszoldó technikákkal kezdjük, amik az ő nagymozgás-igényükből indulnak ki. De dolgoztam együtt hypoton gyerekekkel is, akiknél pont ellenkezőleg, a lassúból indulunk ki az impulzívabb mozgások felé. Ez a felnőtteknél is így van: a saját ritmusodból indulsz el. Vannak felnőttek, akik dinamikus órára járnak, mert pont arra van szükségük, hogy egy tüzesebb ritmusra felébresszék az életerejüket, és nagyon sokan vannak, akik pont egy pörgő helyzetből a nagyon lassú felé szeretnének elmenni. De mindkettőnek az a célja, hogy az elmédben egy nyugalmas, csendes állapotot hozzon létre.

-A testtudatosság is nő a belső figyelemmel. Hogyan befolyásolja ez a társas viselkedését?

-A jóga egy önismereti út, az ember saját magán belül kezd el nagyfokú tájékozottságot nyerni – nemcsak testi szinten, hanem emocionálisan is megismeri önmagát. Ahogy önmagát ismeri meg, a világot is egyre jobban megismeri, és differenciáltabban tudja kezelni az ingereket, tud választani erős és gyenge inger között, ami egy hiperaktív gyereknél az egyik legfontosabb dolog. Az, hogy ezt a nagyon széles spektrumon bejövő inger-arzenált elkezdje szűrni, és önmaga számára elfogadhatóvá tenni. És ezáltal a világi is élhetőbb vagy elfogadhatóbb, kellemesebb ingerekkel szolgáló közeg lesz számára.

-És valamilyen módon az empátiás készsége is fejlődik ilyenkor?

-Így van, mert az empátia az önelfogadással kezdődik. A látszat az, hogy a világgal van baja, de saját maga megélésében is sok nehézsége van, hiszen nagyon nehéz olyan idegrendszert magában tartani, ami mindenre hiperszenzitíven reagál. Amikor ő ezt megtanulja értelmezni és elfogadja saját magát, az a mások elfogadását is nagyban növeli.

-A jógázást mikor érdemes elkezdeni, hány éves korban?

-3 éves kor az, amikor már nagyon játékosan, mesébe ágyazottan egy csomó mozdulatot tudatosíthatunk, bár ilyenkor még nem arról a fajta tanulásról vagy mozdulatkivitelezésről van szó, mint egy nagyobb gyereknél. Ha ilyen korán találkozik ezekkel az átmozgatási lehetőségekkel, lehetőséget kap, hogy megtartsa a még flexibilis, széles spektrumon mozogni képes testét, egész lényének a flexibilitását.

-És mikortól lehet a jógát „komolyabban” végezni?

7 éves korban van egy váltás a tudatban, a gyermek egy olyan kognitív érettséget ér el, amikor már azzal a fajta tudatossággal közelíti meg az ászana-gyakorlást, ahogy mi, felnőttek. Nem véletlen, hogy a mozgásterápiák nagy része is 6 éves kor után kezd el dolgozni.

-Van esetleg ellenjavallat a gyerekjóga esetében? Olyan testi vagy pszichés elváltozás, amikor nem ajánlott?

-Igazándiból nincsen. Ha valaki mozgássérült, szegregált a mozgástartomány, amiben végezheti, de valójában az, amikor ténylegesen nem végzünk, az minden ember életében előfordulhat: egy gyulladásos betegség, mert azt felerősítheti. Általános kórkép nincs, amikor azt mondhatnánk, hogy nem szabad.

-Sok jógakönyv jelenik meg. Mindenképpen érdemes elmennie a gyereknek szakemberhez, jógastúdióba, vagy meg lehet ezt tanulni könyvből is, vagy DVD segítségével?

-Mindenképpen egy oktató mellett érdemes elkezdeni. Persze egy oktató mindig afelé inspirálja a tanulót, hogy képes legyen az otthoni gyakorlásra is, mert a legelmélyültebb befelé figyelésre otthon vagyunk képesek. Ezt én mindig el is szoktam mondani felnőtteknek is, pl. egyensúlygyakorlatoknál: sokkal stabilabb vagy, és inkább a középpontodban, a csendes elme állapotában vagy, amikor otthon, egyedül csinálod, mint amikor közösségben. Alapvetően a jóga nem egy közösségi tevékenység, még ha manapság ezt dominánsan így gyakoroljuk – az óra pusztán arra készít fel, hogy aztán otthon tudj egyedül is gyakorolni. De tudunk rosszul csinálni gyakorlatokat, mondjuk egy bizonyos jellegzetes tartáshibánál egy rosszul kivitelezett ászana adott esetben nem segíti, hanem ronthatja is a problémát.

-Már csak azt kérdezném meg, hogy nálatok a Mandala jógastúdióban van kifejezetten ADHD-s gyerekeknek szóló kurzus, vagy terveztek-e ilyet?

-Nem tervezünk, és azt gondolom, hogy a társadalom szempontjából mindenképpen az integráció lenne a megoldás. Egy közösségben 1-2 ADHD-s gyerek abszolút jól tartható, de képzeljünk el 15 ADHD-s kisgyereket együtt – ez az ő idegrendszerüket is hatványozottan igénybe venné. A nem ADHD-s kisgyerek számára is fontos, hogy találkozzon ilyen kisgyerekkel, hogy egészséges viszonyt tudjon kialakítani velük. Mi alapvetően ezt célozzuk, nem akarunk szegregált csoportot létrehozni, ugyanakkor nagy szeretettel várjuk őket.

-Nagyon köszönöm a beszélgetést.

Ha tetszett a cikk, olvass el egy másik hasonló témájútadhd is!