Mindenki, akinek van ADHD-s vagy Asperger szindrómás gyereke, átélte, hogy a gyerek viselkedése az első közösségbe kerüléskor még furcsábbá válik. Ezzel párhuzamosan a szülőre egyre erősebb nyomás nehezedik a pedagógusok/szülőtársak irányából, hogy a gyermeket szakemberrel vizsgáltassa meg és címkéztesse fel. És bár mostanra már bizonyára tisztában van azzal, hogy az igény jogos, hiszen talán nem véletlen, hogy sokszorannyi álmatlan éjszakán és nevelési krízishelyzeten van túl, mint szülőtársai, talán már a párkapcsolata is megsínylette a családi „szükségállapotot”, mégis nehezen azonosul az orvosi megközelítéssel. Mert a gyermekpszichiáterek szemüvegén keresztül nézve gyermeke egy listába szedhető problémák halmaza: a diagnosztizálásnak pont az a célja, hogy minél több ilyen problémát felfedjen, hogy egyértelmű besorolást eredményezzen. Kiderül, hogy amit a szülő eddig gyereke csodásan egyedi vonásának tartott, típushiba csupán, aminek kijavíthatóságában az egészségügyi rendszer képviselői sem igazán hisznek.

Nagyon nehéz egy szülőnek elfogadni, hogy gyermeke, aki ránézésre egészséges, nem mozgáskorlátozott vagy vak, csak egyszerűen másképp gondolkodik és viselkedik, mint az átlag, bizonyos zavarban vagy szindrómában szenved, tkp. elmebeteg. A hivatalos megközelítés valóban nem képes tökéletes személyiségrajzot, helyzetleírást adni (szerintük a félig teli pohár üres), nem biztosít megfelelő eszközöket a szakemberek által kijelölt úton járáshoz (nincs elég ingyenes és hatékony fejlesztési lehetőség), és az ADHD-t sajnálatos betegségnek, önmagában céltalannak tartja. Ezért van hatalmas tere azoknak a spirituális megalapozottságú elképzeléseknek (az indigó-, kristály-, gyémántgyerek-elméletnek), melyek szerint az ilyen gyermekek kreativitásuk, intelligenciájuk révén egy magasabb szintű tökéletességet képviselnek (a félig teli pohár tele van), a helyzet empátiával és ráhagyással kezelhető (ezek ingyen vannak, mindenki fejlesztheti magát), és az indigók megjelenésének van értelme, mert spirituális célokat szolgál: új korszakot jelöl, először a szülőt, majd az egész társadalmat forradalmasítja. Az orvosi megközelítés egyáltalán nem foglalkozik a szülők által átélt élménnyel, azzal a belső átalakulással, ami fokozatosan megtörténik annak érdekében, hogy a gyerekkel empatikusabban, toleránsabban tudjunk bánni. Pedig ez szükségszerűen szinte minden családban végbemegy, hiszen enélkül állóháborúvá fajul a helyzet. (Van egy idevágó idézetem az ismert motivációs speaker-től, William Arthur Ward-tól: „Amikor a legjobbat keressük a másikban, magunkból is a legjobbat hozzuk ki.”) Mivel ez a változás már kialakult személyiségekkel történik, az emberek gyakran metafizikai jelentőséggel ruházzák fel, és csak a spirituális tanok segítségével tudják szavakba önteni.

Azt gondolom, hogy sok igazság van a spirituális megközelítésben, mert képviselői intuitíven felismerik a helyzet komolyságát: bár hivatalosan a gyerekek 7-10%-a sajátos nevelési igényű, ha kicsit megkapirgáljuk a felszínt, kiderül, hogy az egész társadalom változóban van, a gyerekek kétharmada nem tanítható-nevelhető azokkal a módszerekkel, amivel 20 éve még túlnyomó többségük igen. És azt is helyesen tételezik a spirituális megközelítés hívei, hogy a helyzet megoldásának kulcsa nem a gyógyszerekben és a szülő szabályozó szerepének megerősítésében, hanem egy tudati váltásban keresendő.

Nagy probléma viszont, hogy elszakadnak az empirikus tényektől, és túlságosan is pszichocentrikusak, figyelmen kívül hagyják a társadalmi-társas kontextust. Nem az a baj az indigó-, kristály-, gyémántgyerek-elmélettel, hogy nem használ tudományos terminológiát, hanem az, hogy számára a személyiség csak mint pszichikum és spirituális entitás létezik, és nem merül fel, hogy annak részt kell vennie a család, az iskola, a munkahely életében. Pedig ahogy dr. G. Tóth Viktória is utal rá: a gyerekkori fejlesztés versenyfutás az idővel, hogy a gyermeknek ne legyen olyan súlyos beilleszkedési zavara, mely óhatatlanul pszichés zavarokhoz vezet… Az empátia segít, mert nem hátráltatja a gyermek spontán fejlődését (idegrendszeri érését), de nem is gyorsítja meg azt! Ha nevelésünk abban merül ki, hogy csodálattal és megértéssel bánunk gyermekünkkel, és toleránsan kezeljük a konfliktusokat, csak az otthoni eseményeket tartottuk mederben – azt, hogy a gyermek a védett otthonon kívül hogyan fog viselkedni, idegrendszeri érettsége és társas helyzetekre való szocializáltsága fogja együttesen meghatározni. Ha elfogadjuk, hogy egy ilyen gyermek azért van itt, hogy minket neveljen, és lemondunk arról, hogy irányítsuk, lemondunk arról is, hogy segítsük a beilleszkedését a létező struktúrákba. Lehet, hogy 50-100 év múlva egész mások lesznek a kognitív és viselkedési normák és elvárások, de felelőtlenség egy gyermeket egy nem létező világra nevelni.

Szerintem egy szülőnek semmiképpen sem lehet az az elsődleges feladata, hogy tanuljon a gyerekétől, sokkal inkább az, hogy hangolódjon rá a gyermeke világára, de olyan határozottan képviselje a sajátját, hogy a gyerek is oda akarjon tartozni. És aztán a gyerek majd valahogy összeegyezteti magában a két világot. Igaz, hogy a hagyományos vadász-nyuszika felállás nem működik, de ebből nem következik, hogy ezentúl a nyuszikának kellene vinnie a puskát. Nekem logikusabbnak tűnik, hogy a vadász kicsit elgondolkodik, mit is akarhat még a nyuszikával, és akkor talán eldobja a puskát, és átképzi magát mondjuk kisállattartónak.

 Ha tetszett az írás, olvass el egy másik hasonló témájút is, melynek címe Szuperérzékeny a gyerekem?