2005-ben az amerikai iUniverse Kiadó jelentetett meg a fenti címmel egy könyvet, mely az ADHD kezelésének alternatív módjait veszi számba, és megvizsgálja az egyes módszerek tudományos megalapozottságát.

Bár az „alternatív” szó terjedt el minden olyan módszerre, mely nem gyógyszeres vagy viselkedésterápiás megalapozottságú, a szerzők felhívják a figyelmet arra, hogy az általuk tárgyalt módszerek a bevett kezelési módok mellett, és nem helyett alkalmazandók. Minden esetben leírják az eljárás elvét, költségvonzatát, a pozitív hatás kialakulásához szükséges időt, valamint értelmezik a vonatkozó kutatási eredményeket. Ez utóbbiak azért különösen fontosak, mert kutatások legitimálják a bevett módszereket is, és ezek számítanak a legfontosabb információnak a terápiás módszerek közül válogató szülők számára. A szerzők szerint számos ok van, amiért az alternatív módszerekkel kapcsolatban kevesebb tudományos eredménnyel találkozhatunk:

  • Nagyon megdrágítja a kutatást, hogy a szülők tudta nélkül, véletlenszerűen osztják be a gyerekeket az adott módszerrel valóban kezelt, illetve a placebo csoportba, mivel a szülők így nem járulnak hozzá a finanszírozáshoz.
  • Bizonyos módszerek, anyagok nem levédhetők (pl. természetes anyagok), így kisebb gazdasági érdek fűződik ahhoz, hogy bebizonyosodjék róluk, valóban hatékonyak.
  • A módszer újdonsága azt jelenti, hogy még kevés idő állt rendelkezésre a tesztelésre.
  • Vannak olyan módszerek, melyek nem tesztelhetők a szokásos, placebo-csoporttal kontrollált kutatással: a by-pass szívműtéteket sem tesztelték soha, mégis tudjuk, hogy az eljárás működik.

A fentieket szociológusként csak annyival egészíteném ki, hogy a tudomány nem légüres térben, hanem egy-egy adott társadalom gazdasági-politikai viszonyai között működik – pontosabban nem is magától működik, hanem megfelelő gondolkodásmódú emberek működtetik. Minden tudományos folyóirat kapuőri (gatekeeper) szerepet lát el, és szerkesztői öntudatlanul is előnyben részesítik azokat a kutatásokat, melyek az általuk már eleve hatékonynak ítélt módszereket igazolják. Olyan ez, mint az (ön)cenzúra a szocializmus alatti kulturális életben. De szerepet játszhatnak kevésbé öntudatlan ösztönzések is.

A tudományos élet képviselői azt is tudják, hogy “egy kutatás nem kutatás”, de hogy pontosan hány kutatás kell ahhoz, hogy valami tudományos igazsággá emelkedhessen, aminek utána gyakorlati következményei is lesznek az ellátórendszerben – ezt senki sem tudja megmondani. Az ADHD kezelésében évtizedek óta sikeresen alkalmazott neurofeedback terápia pl. már régóta várja a teljes elismerést. De az USA-ban, egy olyan társadalomban, ahol az egészségügynek és az embereknek is kényelmesebb a gyógyszeres kezelés, mi tudná megbolygatni a status quo-t? Még egy tudományos kutatás? Nem hiszem.

De visszatérve a könyvre: a szerzők két csoportba sorolják az alternatív módszereket: tudományosan bizonyítottan hatékonynak tekinthetőkre, illetve olyanokra, melyek mögött (2005-ben) nem áll elég tudományos bizonyíték. Hangsúlyozzák, hogy – akárcsak a gyógyszerek esetében – eltérő lehet a hatásuk mértéke az egyes esetekben.

A tudományosan bizonyított módszerek közé a következők tartoznak:

A tudományosan (2005-ben még) nem bizonyított módszerek pedig az alábbiak:

  • Brain Gym, kineziológia
  • Imagination Gym
  • Dore Program
  • Heart Math
  • HEG neurofeedback (vér-neurofeedback)
  • színterápia
  • kranioszakrális terápia
  • Bach-virágterápia
  • Tomatis módszer
  • BAUD bio-akusztikus eszköz
  • mágnesterápia

Köszönet a könyvért Pamula Miklós agytrénernek – ez az első könyv, melyben az összes szóba jöhető módszert elfogulatlanul „átvilágítják”. Később még foglalkozom az egyes módszerekről írtakkal.

Ha tetszett az írás, olvass el egy másik hasonló témájút is, melynek címe Szubjektíven az ADHD konferenciáról