Tegnapelőtt áttörés történt a neurológiai módszerek elfogadottságának növekedésében: az Amerikai Élelmiszer- és Gyógyszerbiztonsági Felügyelet (FDA) bejelentette, hogy engedélyezi a NEBA System nevű agyhullám-teszt alapú eszköz alkalmazását az ADHD diagnosztikában a hagyományos diagnosztikai módszerek kiegészítéseként. A gyártó cégnek egy olyan kutatással sikerült az eszköz hatékonyságát bizonyítania, melyben 275, 6-17 éves gyermek diagnózisát végezték el csak a hagyományos eljárással, illetve úgy, hogy kiegészítették azt a 15-20 perces non-invazív eljárással. Az agyhullám-teszt a gyerekek théta és béta hullámait mérte, és ezek aránya alapján valószínűsítette az ADHD meglétét. A hagyományos eljárás a DSM-IV-TR kritériumok meglétének ellenőrzéséből, illetve viselkedési kérdőívek kitöltetéséből, viselkedési és IQ tesztekből, valamint fizikai vizsgálatból állt. Egy független szakértői bizottság pontosabbnak találta az agyhullám-teszttel megtámogatott hagyományos diagnosztikát, mint a hagyományos alapú diagnózist önmagában.

Bár az ADHD diagnózisának számos más technikai módszerét kutatják és fejlesztik, az agyhullám-teszt az első, mely a (kiegészítő) diagnosztikai eszköz rangjára emelkedett. Az agyhullám-mintázat ezzel hivatalosan is biomarker lett, ami engem személyesen nagyon feldobott, hiszen néha bennem is van kétely, hogy jól látom-e, értelmezem-e mindazt, amit tapasztalok és olvasok ebben a témában. De az FDA döntése megerősít abban, hogy igen: az agyhullám-alapú neuroterápiás megközelítések valóban a jövő útját jelentik. Théta/béta arányt felhasználó tesztet egyébként már idéztem egy kutatásban, melyben a transzcendentális meditáció hatékonyságát követték nyomon az arány segítségével. De a neurofeedback terápia kiindulási pontját is ez jelenti: a terapeuta azonosítja az optimálisnál gyengébb illetve erősebb agyhullámokat, és ezeket optimalizálja. A terápia hatását is elsősorban a théta agyhullámok csökkenésével, a béta erősödésében méri le.

Ha ilyen egyértelműen jó az agyhullám-teszt, miért van az, hogy az FDA a hagyományos diagnosztikai eljárások kiegészítőjeként, és nem önmagában engedélyezte? Ennek egyrészt intézményi okai lehetnek, nem lehet ilyen léptékű változtatást végrehajtani, és egycsapásra „lecserélni” egy adott típusú szaktudással rendelkező csoportot egy másikra. De ennél fontosabb az, hogy az ADHD (és az Asperger szindróma) pszichiátriai megbetegedés, melyet elsősorban nem testi tünetekkel, hanem szociális és lelki problémákkal definiálunk. Az, hogy erősen biológiai meghatározottságúak, nem jelenti azt, hogy azonosíthatók a biológiai aspektussal, mert egy gyerek viselkedését, sőt egész társas-kognitív érését befolyásolja a szocializáció, a gyerek intelligenciája, temperamentuma, neme is. Így előfordulhat, hogy maga az alany, szülei, nevelői, sőt a diagnosztizáló szakemberek is egyik esetben „tipikusnak”, másik esetben atipikusnak ítélik meg két, azonos agyhullám-mintázatú gyermek idegrendszeri fejlődését. A biológiai és a viselkedésalapú diagnosztika szükségképpen nem feleltethető meg egymásnak 100%-ig, és szerintem ezeket érdemes is lenne külön kezelni. Fontos megtudni, hogy ki hol áll agyműködését tekintve és hol áll társas-kognitív magatartását illetően, és ha a kettő nem felel meg egymásnak, azt a területet kell intenzívebben fejleszteni, ahol a lemaradás van. Csak két szélsőséges példa erre: ha egy viszonylag problémamentesen beilleszkedő lánynál kimutatható agyhullám-eltérés van, akkor biológiai alapú kezelésre szorul, mert lehet, hogy képességei révén nem 3-as, de jeles tanuló is lehetne, de figyelemzavara megakadályozza ebben. És előfordulhat az is – bár talán kevésbé gyakori – hogy egy gyerek rossz családi mintát hoz az iskolába, rendetlen és motiválatlan, de az agyhullám-mintázata nem mutat nagy problémát. Ebben az esetben valószínűleg többet profitálna egy kognitív viselkedésterápiából vagy pszichológiai tanácsadásból, mint a neurofeedback-terápiából.

A neurofeedback terápia mentális felmérése és a NEBA System agyhullám tesztje alapvetően tehát nem magát a „deviáns” társas vagy kognitív viselkedést tárja fel, csak annak biológiai alapjait. De az ADHD-gyanús esetek többségében bebizonyosodik a biológiai megalapozottság, és talán ennek tudatosítása elbillentheti a kezelési megoldásokat olyan módszerek felé, melyek közvetlenül ezeket a biomarkereket kívánják befolyásolni, optimalizálni. Az agyhullám-teszt bevonása az ADHD diagnosztikába még egy pozitívummal járhat: hangsúlyossá válik az ADHD fejlődési zavar jellege, mert pontosan nyomon követhetővé válik a fejlődés, ami optimális esetben bekövetkezik. Az ADHD ezért nem lesz szükségszerűen örökké megmaradó stigma, hiszen az agyhullám-tevékenység normalizálható.

Ha tetszett az írás, olvass el egy másikat is, melynek címe Egy kutatás, mely sajnos még nem rengette meg a világot!