– Üdvözöllek, Barbara. Te az Összhangban az Autizmussal szakmai vezetője és a GPS képzés magyarországi koordinátora vagy, és most abból az alkalomból találkozunk, hogy lesz egy speciális képzésetek, a GPS képzés. Minek a rövidítése a GPS?

– Angolul Growth Through Play, aminek a jelentése: „fejlődés játékon keresztül”. Ezt a találó nevet adták ennek a módszernek. Egy anno Son-Rise tanár hozta létre azért, hogy sok-sok más megközelítést belegyúrva a Son-Rise-ba, kialakítson egy eszközrendszert, amit a családok igénybe tudnak venni.

– Ezt Te kitanultad?

-Amerikában éltem másfél évet, ahol megtanultam a Son-Rise terápiát. Child facilitator képzettséget szereztem, Son-Rise tearpeuta lettem. Kat, a Relate to Autism létrehozója Son-Rise tanár volt, és miután elkezdte a saját módszerét, tőle tanultam két éven keresztül konzultációs keretben. Nem tudom, hogy „kitanultam”-e, nagyon sok mindent tanultam, de a képzésemnek nem volt egy meghatározott vége. A GPS képzés, amit most Magyarországon Aaron DeLand tart majd, a GPS alap szintű képzése. Én azelőtt kezdtem el Kat-től magánúton tanulni, mielőtt elindította volna a tanfolyamokat.

-És ezt a tudást, ezt a módszert használod, amikor a gyerekekkel dolgozol?

-Igen. Az alap a Son-Rise, amihez hozzájött a Relate to Autism-os tudás, a HANDLE képzés során szerzett ismeretek, illetve voltam a BHRG diagnosztika tanfolyamán. Valamint az NLP (neuro-lingvisztikai programozás) is részét képezi a megközelítésnek, amiről nem gondolja az ember, hogy ide passzol, de nagyon hasznos dolgok vannak benne.

-Miben más a GPS program, mint a Son-Rise?

-A Son-Rise hozzáállásánál (szeretet, teljes elfogadás) jobbat nem lehet találni, az fantasztikus. Viszont a Son-Rise fejlődési modellje nem pszichológiai alapokon nyugszik. Kat pszichológiai alapokra helyezte a fejlődési modellt, amit használ, hogy meghatározza a célokat a gyerkőcök fejlesztése terén. Ezek leginkább a szociális, a kommunikációs és a játékfejlődés területeit érintik. Azt igyekszik segíteni, hogy a gyerkőc a természetes fejlődés menetét járja be. Azt nézi meg, hogy hol vannak azok a hézagok, elakadások, amik a természetes fejlődésmenetben jelentkeznek. Ez az egyik dolog, amiben más: mások tehát a célok, amiket használ a két program. Amivel még a Relate to Autism és a GPS modell dolgozik, az a gyerkőc figyelmi szintje. Pl. hogy felismerjük, mikor van túlstimulálódva a gyerek, és mit tudunk tenni, hogy ebből kijöjjön és újra figyelni tudjon. Ebben a Son-Rise a csatlakozást (joining)-ot követi, ami azt jelenti, hogy a gyerek csinálja a saját kis zárt tevékenységét és a felnőtt is mellette végzi a saját zárt tevékenységét, hogy megtapasztalja azt, hogy miért is teheti ezt a gyerkőc azt, amit tesz, csatlakozni tudjon ehhez a tevékenységhez. Hagyja a gyerkőcöt, hogyha ő tud nyitni, akkor nyisson. Kat ahelyett, hogy a gyerkőcre hagyná teljesen, hogy visszahozza magát a figyelmi állapotba, elkezdett afelé menni, hogy hogyan segíthet a gyermekkel foglalkozó felnőtt a gyerkőcnek, hogy nyitni tudjon. Van-e olyan inger, aminek a segítségével a gyermek jobban meg tudja valósítani az önszabályozást és megint figyelni tud?

-Tehát a szülő vagy a segítő is kicsit bevonódik a gyerek tevékenységébe, hogy azt utána egy másik szinten tudja csinálni.

-Én zárt tevékenységnek hívom, mikor nem tud rám figyelni a gyerkőc, és ha egy masszírozással, egy ismétlődő ritmussal tudok neki segíteni, akkor hamarabb rám tud figyelni. A Son-Rise hagyja a gyerkőcöt, addig csinálni a zárt tevékenységet, amíg neki szüksége van rá, de nem segít. Szerintem ez egy elég nagy különbség.

-Megnéztem az interneten a videót Kat Houghtonnal, nagyon izgalmas volt, lenyűgöző, ahogy beszél erről a módszerről, és ahogy sikerült a Harry nevű kisfiút segíteni. Tetszett ebben a megközelítésben, hogy fel van építve: megfigyeli, hogy a gyerek mit csinál, megpróbálja ő maga is leutánozni, de aztán rájön, hogy maga az utánzás még nem elég, inkább azt a belső mintát kellene megtalálnia, és ha azt megtalálja, a gyerek ráismer, hogy „ez a felnőtt tényleg azt csinálja, amit én”, és attól kezdve már kapcsolat lesz kettőjük között. Ezt alapnak vehetjük, mindig így kell a GPS módszer szerint dolgozni a gyerekkel?

-Igen, azt mindenképpen, hogy nagyon figyeli, hogy mire van szüksége a gyerkőcnek. Nem abból a fejlesztői megközelítésből indul ki, hogy meghatározott feladatok vannak, amiket szeretnénk, hogy a gyerkőc véghezvigyen, a gyerkőc igazodjon a fejlesztőhöz. Hanem azt figyeli, hogy hol van a gyerkőc (tud-e figyelni, mi érdekli, motiválja), hogyan tudunk hozzá kapcsolódni, és aztán abból szépen segíteni őt, hogy tudjon ránk figyelni.

-Egy másik rész, ami nekem nagyon tetszett, amikor beszélt arról, hogy nagyon fontos, hogy egy domináns-passzív skálán a szülő attitűdje középen legyen, ún. reszponzív. Én azt tapasztalom anyaként, hogy van egy állandó vita meg rosszérzés az autista vagy fejlődési zavaros gyerek anyukájában, hogy most rossz anya-e attól, hogy nem úgy működik vagy nem úgy fejlődik a gyerekem. És bennem is korábban megfogalmazódott, hogy nem arról van szó, hogy jó vagy rossz, hanem ha van egy tízes skála a dominánstól a passzívig, és azon az anyuka valahol 2 és 8 között van, egy normál fejlődésű gyermeknek ez elég, elég jól fog „működni”, az anyuka pedig mondhatja magáról, hogy én egy elég jó anyuka vagyok, tessék, a gyerekkel nincsen különösebb probléma. De egy ilyen érzékeny, másképp működő gyereknél nagyon leszűkül az a rés, ahol az anyának kell lennie ahhoz, hogy ki tudja hozni a gyerekből azt a fejlődési potenciált, ami benne van – 4 és 6 között kell lenni valahol. Ezt jól látom?

-Nem tudom, hogy Kat pontosan erre gondolt-e, szerintem arról beszélt, hogy amiben leginkább segíteni kell a gyerekeket az, hogy ők tudjanak kezdeményezni. Más az, amikor a gyermek reagál egy kérésre vagy kezdeményez egy ötletet, kommunikációt. Fontos, hogy teret adjunk a gyerkőc kezdeményezésének és reagáljunk arra. Fontos, hogy felismerjük azt, hogy a gyerkőcnek éppen mire van szüksége. A másik oldal, hogy az ember félre tudja tenni a saját szándékait, nehézségeit, vágyait, hogy segíteni tudjon a gyerkőcnek kezdeményezni. Egyik a technikai oldal, hogy felismerjük, hogy mi történik (milyen szenzoros, figyelmi állapotban van a gyerkőc, mi a motivációja, milyen játékot érdemes építeni, mikor tudjuk segíteni a kezdeményezését), és aztán ott van a lelki oldal, vagy hozzáállás, hogy ezt meg tudjuk valósítani. Ez mindannyiunk képzésében nagyon fontos dolog volt, és a GPS-ben is fontos rész: segíteni a résztvevőknek felismerni, megpiszkálni egy kicsit saját hitrendszereiket, meggyőződéseiket, amik akadályozhatnak ilyenkor. Tehát pl. sokszor magukra veszik az emberek a gyerkőc viselkedését, reakcióját, azt a következtetést vonják le, hogy nem elég jók, ügyesek, kreatívak, stb.

-Neked milyen tapasztalataid vannak a módszerrel? Van már olyan eseted, amit el tudnál mesélni, hogy honnan hova sikerült eljutni egy gyermekkel?

-Több gyerkőccel dolgozom hosszabb idő óta, és bár nem állítom, hogy 100%-ig a GPS iskolához tartoznék, azért azt gondolom, hogy nincs nagy különbség az Összhangban az Autizmussal program és a GPS között. Több gyermeknél csodálatos eredményeket látunk! Az egyik 9 éves nagyfiúnk most másodikos egy tipikus általános iskolában egy közepes és jó közötti bizonyítvánnyal úgy, hogy ugyan kapott fejlesztést, de nem volt mellette állandó kísérő, aki segítette volna az iskolában. Vele olyan szerepjátékokat játsszunk – 2-3 óra hosszat folyamatosan –, hogy ő a sárkány, én vagyok a lovag stb. Nagyon ritka, hogy kilép a játékból, vagy egy kicsit rugalmatlanabbá válik. Ő a programunk elején nem engedett be a játékaiba, én a mellékjátékos lehettem, akinek nem is volt szerepe a „nagy filmben”. Az, hogy ma már órákat tudunk szerepekbe bújva együtt játszani – azt gondolom, tényleg fantasztikus fejlődés.

– A szerepjátékot pl. ő kezdeményezte?

-Igen ezeket a játékokat ő kezdeményezi és együtt találjuk ki a menetüket. A játékfejlődés is fejlődési lépcsőfokokból áll, és az ő játékfejlődése elért egy olyan fokra, hogy szerepjátékok részese tud lenni, és olyanfajtáé, amikor ő bújik egy állat vagy más figura szerepébe. Vannak gyerekek, akiknél szépen beindult a beszéd, sokaknál dolgozunk azon és érjük el azt a lépcsőfokot, hogy elmeséljék az élményeiket, mindenkinél fontos a figyelmi terjedelem növekedése – amikor velünk tud lenni a gyerkőc, egymásra figyelünk. Vannak gyerkőcök, akikkel először néhány percet tudtunk csak egymással játszani, most már szinte az egész játék során (2 órás foglalkozás) ott vannak velünk, tudunk egyik játékról a másikra haladni. Vannak, akiknél a beszéd egy nehezebb terület, de azért jönnek a szavak. Ami nagyon fontos, hogy nem csak kérésre, promptra, hanem spontán módon. Több gyerkőcünk szépen barátkozik kortársakkal, van, aki már kis baráti körrel rendelkezik. Ezek a kézzelfogható eredmények. De amit még fantasztikusnak tartok a családok életében: azt látom, hogy a gyerkőcökből kibújik az igazi „gyerkőc-ség”, a személyiségük előjön, olyan „gyerek” gyerekekké válnak. Tudnak egyedül is játszani játékokkal, figurákkal, hívják az embert, együtt akarnak lenni, viccelődnek. Ha a konkrét fejlődési lépcsőfokokat nézzük, azt gondolom, egy család életében még fontosabb, hogy a gyerkőc tényleg ott van, és meg tud mutatkozni, hogy ő kicsoda.

-Igen, mert ezt a társas figyelmet meg az együttműködési készséget, amit veletek begyakorolt, átviszi a szülőkre is.

-Mindig azt mondom, hogy nem tanítjuk a gyerekeket, hanem a természetes fejlődésüket segítjük, hogy beinduljon, kibontakozzon. Nem tapasztaljuk nagyon, hogy valamit, amit az egyikünknél tud, ne használná másnál, tehát ami beérik egy gyerkőcnél, az kollektíve beérik. Olyasmi előfordulhat, ha egy zajosabb, idegen környezetben zártabbá válik kicsit, ami több gyerkőcünknél már nem is jelentkezik. Nem tapasztaljuk, hogy személyekhez kötnének bizonyos képességeket vagy tudásokat. Az már az övé, beérett, összeállt, azt mindig használja.

-Ami még nekem nagyon tetszett a videóban az az, hogy hagyományosan az autistákat úgy kezelték, hogy valahogy máshogy működnek, más az agyuk, és csak az új agyi képalkotó eljárásokkal derült ki, hogy tkp. nincsen ilyen szintű különbség. Persze egyes területek jobban működnek, mások kevésbé, de inkább úgy kellene megközelíteni az autizmust, mint elakadások problémáját. Mi az, ami bizonyos okok miatt nem úgy működik, nem jelenik meg időben. Ez konceptuálisan nagyon nagy újdonság, úgy gondolom.

-Igen. Sokszor tapasztalom a gyerekeknél, hogy sok általánosítás, amit leírnak a gyerekekről, hogy ez és ez jellemző, vagy ez és ez hiányzik náluk, lehet, hogy csak azért van, mert az adott gyerkőc a fejlődésében még nem ért el oda, hogy az adott képesség megvalósulhasson. De amikor megerősödtek az alapok, akkor azokra lehet építeni és a képesség, amit hiányzónak gondolnának meglesz neki. Azt látom sokszor a gyerkőcöknél, hogy amikor valamilyen képesség stabilizálódik, a következő fejlődési lépcsőt maguktól kezdik el meglépni, maguktól kezdenek el érdeklődni dolgok iránt. A természetes fejlődés ugyanúgy be van kódolva, csak túl kell jutnunk az elakadásokon. Pl. az egyik gyerkőcünkkel az „érzelmek” voltak az egyik központi elem, de nem úgy, hogy kártyáról tanuljuk meg, hogy ez és ez az érzelem, hanem a mindennapokban, a játékon belül. A következő lépés az „érzelem fokozatok” lettek volna, mérges, dühös, nagyon dühös, stb. Azt vettem észre, hogy ezt már ő magától hozta, őt kezdte érdekelni, hogy milyen különbségek, árnyalatok vannak, hogy ki milyen mérges? Igen, bizonyos területeken elakadás van, de ha átsegítjük a gyerkőcöt, szépen tud haladni a kis útján. Aztán persze vannak esetek, amikor sok területen kell segíteni, vagy van egy nagymozgásos nehézség, ami több mindent akadályoz, vagy egy beragadt reflex, és nem feltétlenül csak a szociális, kommunikációs fejlődést kell megnéznünk, de nagyon sok esetben látom, hogy a természetes fejlődésmenet követése tényleg működik.

-Igen, és se azt akartam mondani, hogy mindenkit teljesen beilleszkedni képes, szellemileg ép emberré lehet tenni ezzel a módszerrel, de egy alapvetően más megközelítés. Az az érdekes, hogy a honlapomon a figyelemzavarral is foglalkozom, és tavaly jelent meg Máté Gábornak a Szétszórt elmék c. könyve, amiben ő ugyanezt mondja a figyelemzavarról: az is elakadásokból adódik, tehát egy fejlődési zavar. Kevésbé súlyos, mint az autizmus, de nem azt kell nézni, hogy mi működik máshogy, meg mi jellemző erre a más típusú fejlődésre, hanem hogy mi hiányzik ahhoz kívülről (pl. milyen ingerek), hogy optimálisan fejlődjön, kialakuljon az illető személyisége. Nagyon érdekes, hogy az autizmus kapcsán is ide jutottak szakemberek. Ez a 3 napos képzés mit tud átadni ebből a módszerből?

– Az alapokat leginkább, a szemléletet, azt, hogy hogyan tekintsünk a gyerkőcökre pozitívan. Valamint alapvető, hasznos technikákat. Azt gondolom, hogy nem lesz senki szakember a 3 nap alatt, viszont meg tud ismerkedni ezzel a módszerrel és szülőként, szakemberként sok mindent be tud építeni a mindennapokba, a játékba, fejlesztésbe, ami tudja majd segíteni a kapcsolódást. Pl.: Hogyan keressem a gyerkőc motivációját, hogyan építsek arra egy játékot? Milyen a figyelmi szintje? Mikor van itt az ideje, hogy a játékban a fejlesztésre is koncentráljunk? Sokkal könnyebb képességeken dolgozni úgy, hogy a gyerkőc alapvetően élvezi az együtt töltött időt. Valamint lesz szó a fejlődési lépcsőfokok megállapításáról is, amiket a gyerkőc kihagyott. Ezeket mind be tudják építeni – szülőként a mindennapokba, szakemberként pedig a munkájukba. Remélem, hogy nagyon sok gondolatot fog ébreszteni ez a 3 nap.

-Később lesz esetleg valamilyen konzultációs lehetőség? Mert ahogy mondtad, ezt elindíthatja a családokat ezen az úton, de ha van igényük arra, hogy megosszák a tapasztalataikat, vagy tanácsot kérjenek, azt meg tudják oldani?

-Ezt még nem terveztük, de Aaron is nyitott erre. Ő sok online webninárt tart egyébként is. Illetve ha valaki úgy gondolja, hogy velünk, velem is megelégszik, arra is van lehetőség.

-Milyen idős gyerekek szülei fognak ebből a legtöbbet profitálni?

-Szerintem bárkinek nagyon hasznos tud lenni, nem egy idősebb gyerkőccel dolgoztam az évek során.

-A korcsoport rossz kérdés volt, inkább úgy kérdezem, hogy a pszichés fejlődés milyen szintjén álló gyerekek szülei profitálnak belőle.

-Nagyon sokszor tapasztaljuk azt, hogy a szülők arról számolnak be, hogy ahogy a saját hozzáállásuk elkezdett változni, a gyerkőc és a kapcsolatuk is változott, minden olajozottabban kezdett menni. Ilyen szempontból bárki profitálhat ebből, mert ha a mindennapok könnyedebbek, pozitívabbak tudnak lenni, egy olyan fiatal felnőttnek is szuper dolog, akinek már nincsenek olyan nagy nehézségei a mindennapi élet terén. Az én életem rengeteget változott, amikor a Son-Rise-zal megismerkedtem, teljesen máshogy látom az életem. Nagyon hálás vagyok ezért, és azt tapasztalom, hogy akik jönnek és velünk dolgoznak, nagyon megszeretik ezt a dolgot. Bennünk indul el változás, ami az egész életünkre is kihat.

Valamint minden gyerkőccel onnan indulunk, hogy kapcsolódni tudjon, figyelni, velünk lenni, együtt tudjunk játszani. Ha kialakult a kapcsolódás, a kölcsönös figyelem, akkor pedig a kommunikációs-, szociális-, játékfejlődés skálája hosszú, a szavaktól, gesztusoktól, szemkontaktustól, konstruálástól elkezdve odáig, hogy élménymegosztás, nonverbális kommunikáció értelmezése, érdeklődés egy másik személy iránt, humor, játék a társakkal, rugalmasság egy játékon belül, mások ötleteinek elfogadása, spontán ötletek egy játék során, stb.

-Ez fontos, mert rengeteg kétség és belső fájdalom van az ilyen gyerekek szüleiben, és egyfajta lelki nyugalomhoz is hozzásegíthet.

-Igen, én azt látom a családoknál, akikkel dolgozom, hogy egyre jobban békét kötnek a helyzettel, ami nem jelenti azt, hogy feladják a lehetőségeket, hanem inkább azt, hogy ebből a békéből sokkal nagyobb erővel képesek előre haladni.

-Mikor lesz ez a képzés?

-Október 23-25-án.

-Köszönöm az interjút, sok sikert kívánok a további munkádhoz.

-Én is köszönöm, hasonlóan sok sikert kívánok!

Ha tetszett az írás, olvass el egy másik hasonló témájút is, melynek címe A Szikra és a kötődő nevelés!