C8 Kids-ezik a család ráérősebb fele

Posted by on jún 19, 2013 in Ajánlat, Mozgás, Neuroterápia | 3 comments

Mikor az interneten találkoztam a C8Kids programmal, rögtön tudtam, hogy teszek vele egy próbát, mert nagyon sok mindent megtestesít, amit a korszerű fejlesztésről gondolok. Először is, professzionális szintű: egy nagy egyetem (a Yale) bizonyos fokig garancia arra, hogy nem marketing-kreálmányról, hanem valóban működő programról van szó. Másodszor is, ötvözi a modern technológiai lehetőségeket a kultúra hagyományos, de hasznosságuk miatt (is) tovább élő elemeivel. Igaz, hogy ezt nem sikerült egy feladatsoron belül megoldani, mert külön van a számítógépes és a fizikai fejlesztés, de legalább kísérletet tettek rá. Harmadszor, mindenki számára hozzáférhető – miért lenne csupán a gazdag (sőt gazdag nyugati) családok privilégiuma, hogy gyermekük idegrendszeri fejlődésére rásegítsenek? A program azt ígéri, hogy hatékonyan fejleszti a következő 8 kognitív kulcskompetenciát (készséget): fenntartott figyelem, válaszgátlás, gyors információfeldolgozás, gondolkodás rugalmassága/uralma, többirányú figyelem, munkamemória, kategóriaképzés, illetve mintafelismerés/induktív gondolkodás. Az USA-ban és Kínában lefolytatott tesztelések bizonyítják, hogy ezek az ígéretek tudományosan megalapozottak, de mint tudjuk, a puding próbája az evés, és a leírtak mindaddig puszta szavak maradnak, míg meg nem töltjük őket saját tapasztalatainkkal. Mivel fiaimmal az ovi mellett itthon hetente 3-4x tervezett szenzomotoros tréningezünk, az új program elindítását nyárra terveztem be. Mostanra túl is jutottunk az első négy alkalmon- erről, valamint saját élményeimről szeretnék írni ebben a posztban. Én ugyan nem vagyok nagy játékos, komolyabban legutóbb nyolcadikos koromban játszottam a Commodore gépünkön, de most úgy döntöttem, kipróbálom, hogy személyesen is átélhessem, amiről írok. A legfontosabb, amit rögtön megérez az ember, az az, hogy a játéknak sikerül a játékost egy flow-szerű állapotban tartania: a kihívás mindig akkora, hogy a játék nem válik se túl könnyűvé és unalmassá, se túl nehézzé és stresszessé. Ez annak köszönhető, hogy a program rugalmasan alkalmazkodik a játékos képességeihez, kognitív állapotához, és ennek megfelelően támaszt új és új kihívásokat. (Mint már korábban írtam, a játékos reakcióinak a játékba építése nagyban erősítheti egy számítógépes játék fejlesztő hatását.) Nekem mint felnőttnek „csupán” kellemessé teszi a játékot, de olyan gyerekek esetében, akik hajlamosak a túlpörgésre (mint a nagyobbik fiam, Boldi) vagy kudarckerülésre (mint a kisebbik fiam, Sebi) egyenesen létfontosságú, mert jól mederben tartja az indulataikat. Minden alkalom két játékból áll: mindkettő 5-10 perces, vagyis nem túl hosszú ahhoz, hogy a játékos lefáradjon, és mindegy legyen neki, mit csinál, de azért ahhoz elég hosszú, hogy az ember figyelme néha már elkalandozzon, mondjuk a képernyő azon sarkára, ahol a még hátralévő időt méri a program. Ilyenkor azonnal megszaporodnak a hibák, és muszáj visszatérni a feladathoz… Három játéktípus van: az egyikben a megadott szabály szerint kell az ugráló labdá(k)ra kattintani, a másikban adott kategóriá(k)ba tartozó tárgyakat kell gyorsan beazonosítani, a harmadikban pedig az IQ-tesztekhez hasonló logikai sorozat szerepel, amit a felkínált lehetőségekből választással kell kiegészíteni. A játék komoly koncentrációt igényel, a 40. alkalomnál pl. nekem olyan pályákat...

Read More

ADHD-s a gyerek vagy indigó?

Posted by on ápr 24, 2013 in ADHD világa, Ajánlat |

Mindenki, akinek van ADHD-s vagy Asperger szindrómás gyereke, átélte, hogy a gyerek viselkedése az első közösségbe kerüléskor még furcsábbá válik. Ezzel párhuzamosan a szülőre egyre erősebb nyomás nehezedik a pedagógusok/szülőtársak irányából, hogy a gyermeket szakemberrel vizsgáltassa meg és címkéztesse fel. És bár mostanra már bizonyára tisztában van azzal, hogy az igény jogos, hiszen talán nem véletlen, hogy sokszorannyi álmatlan éjszakán és nevelési krízishelyzeten van túl, mint szülőtársai, talán már a párkapcsolata is megsínylette a családi „szükségállapotot”, mégis nehezen azonosul az orvosi megközelítéssel. Mert a gyermekpszichiáterek szemüvegén keresztül nézve gyermeke egy listába szedhető problémák halmaza: a diagnosztizálásnak pont az a célja, hogy minél több ilyen problémát felfedjen, hogy egyértelmű besorolást eredményezzen. Kiderül, hogy amit a szülő eddig gyereke csodásan egyedi vonásának tartott, típushiba csupán, aminek kijavíthatóságában az egészségügyi rendszer képviselői sem igazán hisznek. Nagyon nehéz egy szülőnek elfogadni, hogy gyermeke, aki ránézésre egészséges, nem mozgáskorlátozott vagy vak, csak egyszerűen másképp gondolkodik és viselkedik, mint az átlag, bizonyos zavarban vagy szindrómában szenved, tkp. elmebeteg. A hivatalos megközelítés valóban nem képes tökéletes személyiségrajzot, helyzetleírást adni (szerintük a félig teli pohár üres), nem biztosít megfelelő eszközöket a szakemberek által kijelölt úton járáshoz (nincs elég ingyenes és hatékony fejlesztési lehetőség), és az ADHD-t sajnálatos betegségnek, önmagában céltalannak tartja. Ezért van hatalmas tere azoknak a spirituális megalapozottságú elképzeléseknek (az indigó-, kristály-, gyémántgyerek-elméletnek), melyek szerint az ilyen gyermekek kreativitásuk, intelligenciájuk révén egy magasabb szintű tökéletességet képviselnek (a félig teli pohár tele van), a helyzet empátiával és ráhagyással kezelhető (ezek ingyen vannak, mindenki fejlesztheti magát), és az indigók megjelenésének van értelme, mert spirituális célokat szolgál: új korszakot jelöl, először a szülőt, majd az egész társadalmat forradalmasítja. Az orvosi megközelítés egyáltalán nem foglalkozik a szülők által átélt élménnyel, azzal a belső átalakulással, ami fokozatosan megtörténik annak érdekében, hogy a gyerekkel empatikusabban, toleránsabban tudjunk bánni. Pedig ez szükségszerűen szinte minden családban végbemegy, hiszen enélkül állóháborúvá fajul a helyzet. (Van egy idevágó idézetem az ismert motivációs speaker-től, William Arthur Ward-tól: „Amikor a legjobbat keressük a másikban, magunkból is a legjobbat hozzuk ki.”) Mivel ez a változás már kialakult személyiségekkel történik, az emberek gyakran metafizikai jelentőséggel ruházzák fel, és csak a spirituális tanok segítségével tudják szavakba önteni. Azt gondolom, hogy sok igazság van a spirituális megközelítésben, mert képviselői intuitíven felismerik a helyzet komolyságát: bár hivatalosan a gyerekek 7-10%-a sajátos nevelési igényű, ha kicsit megkapirgáljuk a felszínt, kiderül, hogy az egész társadalom változóban van, a gyerekek kétharmada nem tanítható-nevelhető azokkal a módszerekkel, amivel 20 éve még túlnyomó többségük igen. És azt is helyesen tételezik a spirituális megközelítés hívei, hogy a helyzet megoldásának kulcsa nem a gyógyszerekben és a szülő szabályozó szerepének megerősítésében, hanem egy tudati váltásban keresendő. Nagy probléma viszont, hogy elszakadnak az empirikus tényektől, és túlságosan is pszichocentrikusak, figyelmen kívül hagyják...

Read More

Ki a felelős a fejlődési zavarokért?

Posted by on jan 16, 2013 in Ajánlat, Nevelés | 2 comments

Mikor befejeztem az előző posztom megírását, rögtön eszembe jutott, hogy sok szülő keserűséget érezhet annak olvastán, és azt gondolhatja, hogy szép-szép ez az új neurobiológiai megközelítés, de a végén ez is csak azt hozza ki, amit a szomszédok szoktak mondani, vagyis hogy azért ilyen a gyerek, mert nincs megnevelve…És igen, az Üdvözöllek a gyereked agyában című könyvben tényleg az áll, hogy „Jó neveltetési feltételek mellett ezeknél a gyerekeknél sok tekintetben még jobb eredményt is el lehet érni, mint a pitypang természetűeknél.” Azt gondoltam, némi magyarázatra szorul, hogyan jelent ez mégis egész mást, mint a szomszédok véleménye. Az autistákat és ADHD-seket segítő szakemberek álláspontját jól fejezi ki a következő néhány üzenet a szülőknek (az Iránytű – Információs csomag autizmussal diagnosztizált gyermekek szüleinek c. 2008-as AOSZ-kiadványban ez az első három tanács): „Ne vádold magad! Az autizmus nem a Te hibád! Az autizmus kiváltó oka még ismeretlen, de az egészen biztos, hogy a gyermek nem a „rossz neveléstől” autista. Ne keresd a felelőst gyermeked állapotáért. Ez rengeteg energiát emészt fel, amire a gyermekednek és neked is szükséged van!” Ez a szülők felelősségét hárító diskurzus nemcsak a szülők, hanem a tudomány saját bűntudatát is hivatott enyhíteni, ugyanis éppen a tudomány volt az, mely segített megerősíteni a szülőket hibáztató előítéletet. Az 1960-as években, amikor először kezdtek el komolyabban foglalkozni magatartászavaros gyerekekkel, Bruno Bettelheim Amerikában élő osztrák pszichoanalitikus nézetei váltak általánosan elfogadottá, melyek szerint az anya ridegsége, szoptatástól való elzárkózása teszi ezeket a gyerekeket ilyen deviánssá. A legjobb ellenszer a gyerek kiszakítása a családból. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ma is gyakori, hogy a gyerek miatt felkeresett pszichológus a szülőt diagnosztizálja pl. neurotikusnak. Ez tudományosan alaptalan, ui. -mint az Üdvözöllek a  gyereked agyában c. könyvben is szerepel – a „nehéz gyerekek” viselkedésére adott reakció természetesen más, mint a normális idegrendszeri fejlődésű gyermek viselkedésére adott, tehát nem az anyát minősíti – aki egyébként lehet neurotikus is–, hanem a helyzetet. Amit kezelni kell, de ennek nem a legjobb eszköze a kliens lelki nyugalmának további megzavarása.) Bettelheim szemlélete azért is terjedhetett el könnyen, mert összhangban állt a tipikus gyermeket nevelők hétköznapi tapasztalataival: az ő gyermekük valóban akkor viselkedik úgy, ha keveset/rosszul foglalkozik vele a szülő… Hamar bebizonyosodott azonban, hogy az elmélet nem tartható (pl. mert egy anyának lehet neurológiailag tipikus és neurológiailag atipikus gyermeke is), és több kárt okoz a családoknak, mint hasznot. Így a hivatalos beszédmód 180 fokos fordulatot vett, és szinte tabuként kezelte/i a szülők felelősségének kérdését – ami azért probléma, mert ha a szülők úgy érzik, az ő szerepük csekély a helyzet megoldásában, kevésbé tudják mozgósítani erőforrásaikat. A helyzet a sok alternatív módszer megjelenésével napjainkban változóban van, de szerintem fontos lenne egyértelműen tisztázni a kérdést. Lényeges lenne pl. megkülönböztetni az atipikus fejlődések „kiváltó okát” és...

Read More

Egy anya megrázó reakciója a tömegmészárlásra

Posted by on jan 2, 2013 in ADHD világa, Ajánlat |

December közepén tömegmészárlásról szóló hír sokkolta az egész világot: az USA Connecticut államában egy Adam Lanza nevű 20 éves Asperger-szindrómás fiú lemészárolta anyját, 20 kisiskolást és az őket védelmezni próbáló 6 tanárt, majd végzett magával is. Nem ez az első ilyen tragédia, így mindenki tudta, hogy most sem fognak felelősöket keresni, esetleg a fegyvertartás megszigorításának szükségességét vetik majd fel néhányan – de erre úgysincs esély Amerikában, abban az országban, melynek identitásának már az első telepesek óta szerves része a szabad fegyvertartás. Néhány szakember nyilatkozott arról, hogy az Asperger szindróma általában nem jár együtt erőszakos hajlamokkal. A hivatalos reakció a gyász, ami azt üzeni: a rendszer jó, dehát minden váratlan eseményre nem tudunk felkészülni… Ebbe az állóvízbe dobott egy nagy követ Liza Long, 4 gyermekét egyedül nevelő zenész és klasszika-filológus, amikor blogjára kitette az „Adam Lanza anyja vagyok” című írását (magyarul itt olvasható). Az írás, mely vírusként terjedt az interneten, és a nagy TV csatornák hírműsoraiba is bekerült, konkrét eseteket felidézve meséli el a szerző küzdelmeit 13 éves Aspergeres (?), ADHD-s (?) fiával. Nyíltan szól a családon belüli erőszakról, arról a fenyegetettségről, amit átél kiskamasz fia mellett. Az írás fő mondanivalója, hogy ezeknek a gyerekeknek nincs hely a társadalomban. A szülők (főleg az őket egyedül nevelő anyák) nem tudják kézben tartani a helyzetet, és az egyetlen „megoldás” az, ha börtönbe juttatják saját gyereküket, mielőtt kárt tesznek magukban vagy másban. Liza Long szerint ideje újra végiggondolni a pszichésen beteg fiatalok helyzetét, mert: “… ez a probléma túl nagy ahhoz, hogy egyedül kezelni tudjam. Van, hogy nincs jó választás… Azért osztom meg veletek ezt a történetet, mert én vagyok Adam Lanza anyja. Én vagyok Dylan Klebold és Eric Harris anyja. Én vagyok Jason Holmes anyja. Én vagyok Jared Loughner anyja. Én vagyok Seung-Hui Cho anyja. És ezeknek a fiúknak – és az édesanyjuknak – segítségre van szüksége. Egy újabb borzasztó nemzeti tragédia hajnalán mindenki a fegyverekről beszél. De eljött az ideje annak is, hogy a pszichés megbetegedésekről beszéljünk.” A szerző számára is meglepően nagy hullámokat kavart bátor és őszinte vallomása: a kommentelők ezrei között jócskán voltak olyanok, akik első ízben törték meg a tabut, és hasonló tapasztalatokról számoltak be. Liza Long-nak sikerült legalább 5 percre a figyelem fókuszába kerülnie, és így sok embernek először, hitelesen beszélt arról, hogy nincs minden rendben a fiatalok pszichés problémáinak kezelésével kapcsolatban. Hatalmas feszültségek, akár vészhelyzetek is kialakulhatnak az ilyen családokban, és a Connecticut-i eset és más hasonló tragikus esetek nem tekinthetők véletlennek. Azt egyelőre nem látni, a döntéshozók véleményét befolyásolja-e ez a kétségbeesett segélykérés – de ez sincs kizárva. Természetesen sokan támadták Liza Long-ot: volt, aki azért, mert „nem kell ebből nagy ügyet csinálni, a közveszélyes gyerekeket börtönbe kell zárni”, volt, aki egyszerűen nem hitte el...

Read More

Alfajárás egy kis segítséggel

Posted by on nov 14, 2012 in Ajánlat, Neuroterápia |

A NeuroProgrammer 3 készítője, az amerikai Transparent Corporation az interneten szabadon elérhetővé tett egy képi világgal is kísért relaxációs programot, ezt szeretném most röviden bemutatni, ajánlani. A lenti videó egy 10 perces, alfa-hullámokat stimuláló program, melyben a pulzáló hangeffektek felerősítik az agyban az ellazult tudatállapotra jellemző agyhullámokat. Az agytréning hatásmechanizmusáról korábban írtam bővebben, és az alfa állapot jótékony hatásait is részleteztem már, így csak a lényegre szorítkozom. A stimuláció az egészséges lelki és szellemi működéshez szükséges neurotranszmitterek kibocsátását segíti elő, és fokozza a két agyfélteke működésének koherenciáját. Az agykontrollosok számára ismerős alfa-állapot nemcsak az önismereti és spirituális meditációk kiindulópontja, de sok viselkedési és tanulási zavar természetes gyógyszere is. Egy friss kutatás szerint az alfa-hullámok erőssége pontosan jelzi, milyen valakinek a tanulási képessége még azelőtt, hogy magára a tanulásra sor kerülne… De az egyik legelismertebb memóriabajnok, Dominic O’Brian is nagy jelentőséget tulajdonít a 10 Hz-es alfa hullámoknak saját munkájában, illetve mások kapacitásának megítélésekor is. A 10 perces videót kényelmesen hátradőlve, egy jó minőségű fülhallgatóval, csukott szemmel érdemes „végignézni”. A fülhallgató minősége azért fontos, mert a gyenge fülhallgatók csak szűk Hz tartományban viszik át a rezgéseket, és így nagyban ronthatnak a hatáson. És furcsa lehet, hogy a csukott szemes hallgatást javaslom, de igazából a retinára vetülő fényeknek, és nem maguknak a képernyőn látható ábráknak van jelentőségük a stimuláció szempontjából. Ne próbálkozzon meg az agytréninggel, aki epilepsziás rohamra hajlamos, állapotos, vagy pszichiátriai gyógyszert szed. Az agytréning passzív meditációs forma, tehát nem igényel tudatos erőfeszítést a kívánt meditatív állapot elérése és fenntartása. A hanganyag meghallgatásakor ezért ne próbáljon arra figyelni, hogy „ne figyeljen semmire” – nem baj, ha közben gondolkodik. Jó eséllyel úgyis azt fogja tapasztalni, hogy a gondolatai a hétköznapi gondokról egyre inkább arra terelődnek, hogy „hoppá, milyen érdekes hang jött be balról”, és ez már fél siker. Nem valószínű, hogy 10 perc alatt sikerül „kiürítenie az agyát” (ez 10 Hz-es stimulációval amúgy is nehéz), de egy absztraktabb és pihentetőbb világban érezheti magát. Testileg is megnyugtató lesz az élmény: csökkenő pulzust, lassuló légzéstempót érzékelhet, és talán később is nyugodtabb marad a nap folyamán. Nem mindenkinek sikerül alfa állapotba kerülnie az első alkalommal. Azok, akik szétszórtabbak, nehezen hangolódnak rá másokra, illetve a nagyon energiahiányos emberek (akiknek radikálisabb, delta stimulációra lenne inkább szükségük) valószínűleg csak többszöri próbálkozásra tudnak „elmerülni” ebben a stimulációban, de ne adják fel, érdemes próbálkozni, mert idővel rá lehet érezni, meg lehet tanulni. A legjobb eredményeket akkor lehet elérni, ha rendszeresen konzultálunk egy agytrénerrel, aki mentális állapotfelmérés után személyre és adott helyzetre szabott programjavasolatot...

Read More

A macskák Whiskast, a gyerekek meg Ritalint vennének

Posted by on okt 17, 2012 in ADHD világa, Ajánlat |

A múlt héten írtam a kétnapos ADHD konferenciáról egy szubjektív összefoglalót, és azt gondoltam, ezen a héten az lesz a témám, hogyan tudósított róla az online média. Nem hittem, hogy százával találok majd cikkeket, de minden várakozásomat alulmúlta, hogy egyetlenegy beszámoló sem jelent meg. Nem tudom, hogy a konferencia szervezői értesítették-e a sajtót a konferenciát megelőzően, de ha nem, akkor is ott kellett volna tolonganiuk, ugyanis ez a hetedik őszi alkalom, hogy a magyar szakemberek élvonala elmondja, mit gondol az ADHD-ról, és ezt illett volna számon tartani. Ha ott lettek volna, azt is hallhatták volna, hogy egy átlagos általános iskola 762 elsős és másodikos gyerekét megvizsgálva kiderült, hogy csak 39%-uk figyelme működik megfelelően: 33%-nál a teszt tanulási probléma veszélyére utal, míg a maradék 28%-nál nem egyértelmű az eredmény. Szóval nemcsak néhány embert érint a probléma, és mivel a hátterében álló génváltozat dominánsan öröklődik, egyre több embert érint majd. A hazai szerzők tapasztalatai és kezelési tanácsai helyett olvashattunk viszont egy PR-jellegű kutatásról, méghozzá pl. a nagy látogatottságú index.hu-n. Ebből kiderül, hogy „a figyelemzavarral és hiperaktivitással élő gyerekek úgy érzik, hogy a Ritalinhoz hasonló stimulálószerek, amelyeket állapotuk kezelésére kapnak, segítenek nekik kontrollálni viselkedésüket, és nem teszik őket robottá, ahogy a szkeptikusok feltételezik.” Azért írom, hogy PR-jellegű kutatás, mert sok korábbi kutatásból kiderült, hogy a stimulánsok hatékonyak, de erről nem is a gyerekeket kellene megkérdezni, hanem a tanárokat, illetve meg kell nézni az iskolai eredményeket, a fegyelmi ügyek számát stb. Az is nyilvánvaló, hogy nem a gyerekek szokták magukat robotnak, zombinak érezni – miért is tennék, amikor végre normális(abb) gyerekként viselkedhetnek az iskolában, tudják fegyelmezni magukat, jobb jegyeket szereznek. Ezt a véleményt inkább a gyógyszerezés gondolatával még meg nem barátkozott szülők (a cikkben „szkeptikusok”) szokták megfogalmazni, mert úgy érzékelik, gyermekük viselkedése drámai módon megváltozik a gyógyszer hatására. Hogy a gyereknek milyen viselkedésjegyeit értik a robot/zombi kifejezések alatt, és ezek valóban megváltoznak-e a gyógyszerszedés miatt, az nem derül ki a kutatásból – mert „végre a gyerekeket kérdezzük” alapon ezt nem vizsgálták. De még ha tudnánk is, az se lenne biztos támpont a szülőknek, mivel minden konkrét esetben a gyerek egyedi reakcióin és a szülő szubjektív megítélésén alapul (tehát úgyis csak akkor fogja megtudni, ha gyógyszert ad a gyerekének). Nem sok valódi tudományos tartalma van tehát a cikknek, arra viszont jó, hogy a gyereküket gyógyszerezők elkötelezettségét növelje, a kérdésben bizonytalanok aggályait oszlassa, a gyermekük gyógyszeres kezelését határozottan visszautasító „ADHD-s szülőkben” pedig bűntudatot ébresszen: miért is makacskodom, amikor a gyerek is szívesen szedné… Ezenkívül nincs is társadalmi relevanciája, ellentétben a korábban említett ADHD konferenciával és két másik kérdéssel. Az egyikről a New York Times hasábjain vitáztak a héten (728 komment). Arról a jelenségről van szó, hogy az USA-ban gyerekorvosok már ADHD diagnózis nélkül is felírnak...

Read More