A Szétszórt elmék 1995-ös megjelenését követően majdnem 10 évvel jelent meg A család ereje, melyet dr. Máté Gábor társszerzőként jegyez. Ahogy az Előszóban írja, inkább csak katalizálta és saját tapasztaltaival gazdagította a gyermekei pszichológusa által írt könyvet, nem tekinti magát szerzőnek a szó hagyományos értelmében. A könyv tartalma viszont nagyon „mátégáboros”, így okkal vallhatja saját művének.

A kötődő nevelés egyre népszerűbb nálunk is, mindenkinek eszébe jut róla a hordozókendő és hogy kedvesek vagyunk a gyerekkel. Általában egész kicsi gyerekekkel kapcsolatban használjuk, és mindig harmonikus kicsengése van. A könyv példáiban viszont idősebb gyerekek szerepelnek, és egyáltalán nem a harmónia dominál: a hangsúly azon van, hogyan küzdjünk meg a kötődő nevelést hátráltató tényezőkkel. A „főbűnös” a kortárs-orientáció, melyet a szerzők időnként hajmeresztően kemény kifejezésekkel illetnek, pl. aberrált kapcsolatok, félresiklott ösztönök, szekta stb. Sokszor kedvem támadt az ördög ügyvédjét játszani, miközben olvastam – és tényleg, mint majd részletezem, sok ponton nem is lehet vele egyetérteni – de lényegileg nagyonis tartható, amit állítanak. A gyermekek egyre gyakrabban, egyre korábban kezdik szüleik helyett kortársaik irányában megélni kötődési hajlamaikat, ami „vak vezet világtalan” helyzetet eredményez. A média által befolyásolt, kialakulatlan személyiséggel és valódi kulturális orientációval nem bíró gyerekek egymást „nevelik”, pontosabban rántják bele egy törzsi működésbe, ahol személyiségük nehezen tud szárba szökkenni. De nem ők a valódi ellenségek, hanem azok a társadalmi körülmények, melyek a szülőket arra bírják, hogy idő előtt elveszítsék a hatalmukat: a szülők munkavállalása miatt szükségessé vált bölcsődék és óvodák, a nagycsaládok sőt családok felbomlása, a gyerekek által jobban belakott közösségi média – és minden olyan életmódváltozás, mely csökkenti a gyerekkel tölthető tartalmas időt és a gyerek természetes szülőre-utaltságát.

Hiába jut eszembe, hogy túlzás a kortárs-orientáció ilyenfajta démonizálása, hogy a figyelemzavar nem ebből ered (hiszen a gyerekek már születésükkor nagymértékben különböznek abban, mennyire igénylik a kötődést, és mennyire képesek ezt kifejezni), hogy a felnőtté válás természetes része a kortárs-orientáció megerősödése, hogy a felgyorsult testi érés a felelős sok problémáért (korai szex pl.), és hogy igenis léteznek igazi barátságok, építő jellegű kortárs-orientációk is, és hogy a digitális világnak is van számos pozitív hozadéka, sőt az sem biztos, hogy tényleg csak egy kizárólagos kötődés létezik a gyermekkorban, hiszen sok szerepet játszunk életünkben…de a lényeggel teljes mértékben egyet lehet érteni, már ami a szülő-gyerek viszonyt érinti: „A függetlenség az érettség gyümölcse; a mi feladatunk a gyermekek nevelésével kapcsolatban az, hogy a függőségi igényeiket kielégítsük.”

Ezért a körkörös érvelés, a kulcsmondatok patetikus ismételgetése sem zavaró. És nem mellesleg a Science Daily újabb kutatásai közül sok alátámasztja dr. Máté és dr. Neufeld elméleti alapvetéseit: az USA ázsiai származású lakói, akik hagyományosan konzervatívabbak társas kapcsolataikat tekintve, és ahol az anya szigorú és következetes, de gyerekeire nagyon figyelő szerepet tölt be, eredményesebbek tanulmányi téren, és önszabályzó funkciójuk is fejlettebb.

Az, hogy a szülőnek akár radikális úton is vissza kellene hódítani gyermekét kortársaitól, akik körében megreked éretlenségében, kellemetlen olvasmány korunkban, amikor a felvilágosult, gondolkodó emberek többsége gyanúsnak tart minden tekintélynek, korlátnak látszó dolgot, és inkább a szülői befolyás önkéntes megnyirbálása a divat…

A (legalábbis Magyarországon egyelőre még) anti-utópisztikus helyzetleírásnál szívesebben olvastam azt a részt, ahol a szerzők nevelési nézeteiket fejtik ki. Konkrét tanácsokra ne számítsunk, a megjegyzések inkább a megfelelő szülői attitűd tudatosítását szolgálják. Dr. Máté és dr. Neufeld szerint a gyerek magatartási problémái esetén se nem a szülőt és módszereit, se nem a gyereket kell hibáztatni, hiszen erős felnőtt-orientáció nélkül a gyerek nem lesz nevelhető és az iskolában oktatható. A kötődés a harmadik, nem látható, mégis lényegi tényezője a szülő-gyerek kapcsolatnak, és ennek fenntartása, erősítése jelenti az igazi nevelési kihívást. A jutalmazó-büntető technikák helyett az együttlétekre kell koncentrálni, és akár radikális lépésekkel is le kell választani a gyereket a kortársaktól. A fegyelmezés is a kapcsolat, és ne izoláció révén történjen, tehát folyamatosan figyelve meg kell előzni a helyzetek elfajulását, és szeretettel kell kiemelni a gyereket, figyelmét elterelve. Fontos, hogy mindig a jó szándékot, ne a jó magatartást bátorítsuk, és tanítsuk meg gyermekünket vegyes érzelmei tudatosítására is. Ha rászorulnak, adjunk nekik részletes viselkedési instrukciókat, és ne várjuk el, hogy maguktól rájöjjenek, mit kellene tenniük. Ezek a súlypontok nagyon hasonlítanak a mindful nevelés lényegi részeire, bár ott az agyműködés különböző szempontú integrálása adja ki a szülők cselekvési tervének vázát.

Az is izgalmas volt, hogy a szerzők radikálisan más megvilágításba helyeznek sok pszichológiai jelenséget, pl. a gyerekkori félénkséget is. Mivel kisgyerekkortól a sebezhetőség elrejtése, a lazaság tesz népszerűvé valakit, a félénk, kortársak között nem túl jól működő gyerekek szülei fontos feladatuknak tartják, hogy „megtanítsák a gyereket barátkozni”. (Hát ez valahonnan ismerős:) A szerzők szerint erre semmi szükség, mivel a gyerekek többet profitálnak tartósabb felnőtt-orientációjukból. A figyelemzavarról is pszichológiailag árnyalt képet rajzolnak: a hagyományos orvosi, agyi folyamatokkal érvelő nézeteket nem tagadva, inkább kiegészítve állítják: a kora gyermekkortól plasztikusan alakuló agy őrzi a társas interakciók nyomát, így a szülők-nevelők szerepe kiemelten fontos. Ahogy írják: „Még a figyelemhiány – és sok más gyermekkori betegség – esetében is, ahol a diagnózistól és kezeléstől javulás várható, a szülőkkel való kötődő kapcsolatnak kell lennie az elsődleges szempontnak, és szintén ez jelenti a gyógyuláshoz vezető utat is.” Vagy máshol: „A felnőttekhez való kötődésben mutatkozó hiányosságok jelentősen hozzájárulnak ahhoz, hogy a felnőttekre való figyelésben is hiányosságok lépjenek fel. Ha a kötődésben zavarok vannak, akkor a figyelemben is zavarok keletkeznek.”

Ha egy mondatban szeretném összefoglalni a majdnem 500 oldalas könyvet, akkor ez lenne: annak, hogy egy szülő felkeltse, megtartsa a gyereke érdeklődését, és irányítási hatalmat nyerjen felette, az az alapfeltétele, hogy sok tartalmas időt töltsenek együtt, és hogy nagy részt vállaljon a gyerek világba való bevezetésében. Az intézményesített oktatás és szórakoztatás révén ez egyre kevésbé teljesül, ezért jönnek létre a felnőttvilág értékeire érzéketlen gyermekek tömegei. És, hozzáteszem, ezért lángolnak fel a viták, hogy vajon mennyire várható el a gyerektől, hogy engedelmes legyen…

A kötődés megteremtése ár elleni küzdelem, mely mégis a szülő kötelessége. Felkavaró olvasmány ez, szigorúan felnőtteknek.

Ha tetszett az írás, olvass el egy másik hasonló témájút is, melynek címe: ADHD-s vagy „csak” Y generációs?