Dühkitörésre hajlamos, rugalmatlan gyerekek segítése innovatív úton – olvastam az Duke Egyetem professzora, dr. David Rabiner által szerkesztett Attention Research Update egyik friss hírlevelének témáját. Bár a gyerekeimmel már ritkán vannak ilyen problémák, hosszú éveket töltöttünk azzal, hogy különböző módszereket teszteltünk a megoldásukra. Kíváncsi voltam, hogy az „innovatív” megközelítés mennyire hasonlít arra, amire mi jutottunk – és örömmel konstatáltam, hogy nagyjából egybeesik vele. Van tehát elméleti alapja is annak, ami nálunk kiállta a gyakorlat próbáját.

Miről is van szó? A módszer fő ideológusának, dr. Ross Greene-nek alapvető tézise, hogy a gyerek büntetése ellenjavallt – különösen a dühkitörés idején, hiszen saját indulataihoz hasonlóan azt sem tudná a helyén kezelni. Ehelyett azt ajánlja, hogy értsük meg a gyerek dühkitörésének okát, és ennek függvényében alakítsuk ki a stratégiánkat. Ha a viselkedése veszélyt jelent önmagára vagy másra (1. típusú problémák), akkor közbe kell avatkozni, és fel kell vállalni a dühkitörést. Ha fontos lenne megváltoztatni a viselkedést, de azért jó lenne konfliktus nélkül megoldani a helyzetet – ilyen lehet pl. a házi feladat megírása, a szülőkkel való tiszteletteljes viselkedés kivívása, ún. 2. típusú problémák – akkor tárgyalással, közös kompromisszumkereséssel próbálkozzunk. És fogadjuk el, hogy sok olyan helyzet van, amikor minden más szülő nevel, de egy dühkitörésre hajlamos gyerek esetében tulajdonképpen nem annyira fontos a kérdés (pl. szobarend, ruhaválasztás – 3. típusú problémák), hogy megkockáztassuk a robbanást, így ezek egyelőre a gyerek igényei szerint alakulnak. (Később, ha a 2. típusú problémákat már könnyedén kezeli a család, egyre több 3-as típusú probléma kerül a 2-es problémák szintjére, dr. Greene szerint a nagy dolgok után a kisebb dolgokban is érvényesülnek majd a kompromisszumok.)

Igazi nevelés tehát csak a 2. típusú problémák szintjén folyik, és itt a szülő fő feladata az, hogy kimozdítsa a gyereket a merev, fekete-fehér-igen-nem lehetőségek világából, és megtanítsa arra, hogy tudja szándékait mások számára elfogadhatóbb módon megvalósítani. Dr. Greene azt javasolja a szülőknek, hogy törekedjenek a saját maguk számára legjobb megoldás elérésére, de ha látják, hogy ez nem fog sikerülni, legyenek rugalmasak, és elégedjenek meg olyan megoldással is, ami nem félúton van az elképzelések között. Vagy halasszák el a beszélgetést, és addig hagyják a gyereket kedve szerint viselkedni, pl. tévét nézni házi feladat-írás helyett.

Miben más ez, mint a hagyományos ajánlások? Az USA-ban általánosan bevett büntetés-orientált neveléselmélet szerint nem fejlődik ki a gyerekek önkontrollja, ha nem szembesülnek tettük negatív következményével. Magyarországon pozitívabb megközelítés a mérvadó, a szakemberek általában a jól felépített jutalmazási rendszer alkalmazását javasolják. Ennek szellemében a szülő „beárazza” a gyerek egyes tevékenységeit, és a gyerek ez alapján eldönti, megéri-e neki engedelmeskedni – pl. hogy gyűjt-e jutalompontokat egy konkrét ajándék megszerzése érdekében. A szakemberek hangsúlyozzák, hogy a rendszernek stabilnak és kiszámíthatónak kell lennie, az eseti alkudozás nem kívánatos. Dr. Greene kollaboratív nevelési modelljével szemben tehát itt is azon van a hangsúly, hogy egyes helyzetekben vannak jó és rossz megoldások, van győztes és vesztes, és ez nagyon távol áll attól, hogy az eltérő szándékokat egyeztetni kellene a modus vivendi kialakítása érdekében.

A kollaboratív nevelés hatékonyságát még csak most kezdik vizsgálni, így pl. nem tudom, gyakorlatban jobbnak bizonyul-e, mint a jutalmazáson alapuló, de egy vizsgálatban jobb eredményt hozott, mint a büntetés-elvű. 50 ellenszegülő magatartászavaros gyerek szüleit véletlenszerűen osztották két csoportra. Az egyik csoport a neves ADHD-professzor, dr. Russell Barkley 10 alkalmas hagyományos tréningjére járt, míg a másik fele kollaboratív problémamegoldás tréningen vett részt. Ezek a szülők a gyerek viselkedésének biológiai meghatározottságáról, valamint dr. Greene módszeréről tanultak. A tréning után szinte minden résztvevő arról számolt be, hogy jelentősen csökkentek a gyermekük ellenszegüléséből származó problémák. De úgy tűnik, dr. Greene módszere mélyebb változást hozott a családok számára: 4 hónap múlva az ő tréningjén részt vevők 80%-a tudta megtartani az eredményt, míg a másik tréningen résztvevők között ez az arány csak 48% volt. A kollaboratív problémamegoldást alkalmazó szülők azt is elmondták, hogy kevesebb stresszt éltek át, gyerekük alkalmazkodóképessége javult, és csökkentek más hiperaktív-impulzív tüneteik is. Emellett úgy érezték, hatékonyabban tudnak kereteket szabni gyereküknek. Ez azért is érdekes, mert sokak számára talán úgy tűnik, hogy a kollaboratív módszer bizonyos tekintélyvesztéssel jár. De a részt vevő szülők szerint nem, és én is azt hiszem, hogy a tekintély nem vész el, csak átalakul. 🙂 A szülő valójában akkor veszti el a tekintélyét, ha a gyerek azt látja, hogy maga sem tudja, mit akar, és a gyerekre bízza, mi legyen. A kompromisszumkeresés nem erről szól, hanem arról, hogy a szülő képvisel valamit – és ráadásul koránál fogva valószínűleg jobb tárgyaló is, mint a gyerek – de képes engedményeket tenni a közös cél érdekében. Komoly lelki és szellemi feladat ez mindkét fél számára, és nem szabad összekeverni a ráhagyással.

Saját tapasztalatom az, hogy nehéz ezzel a módszerrel nevelni, mert nagyon oda kell figyelni a gyerekre. Sokszor el kell tudni fogadni, hogy nem teljesül a saját akaratunk – és még dühösek sem lehetünk emiatt. A környezet általában „elkényeztetésnek” látja az egészet, és az emberek akkor sem értik, miről van szó, ha elmagyarázom, hogy a gyerek nem pont azt csinálja, amit akart (vagy mondjuk holnap nem azt fogja csinálni), és hogy nem megengedtem neki, hanem megegyeztünk benne. Viszont hatékony, és a gyerekek is megtanulták, egymás között is használják ezt a módszert. Pár hete volt egy érdekes jelenet, amikor azt gondoltam, túlságosan is megtanulták. 🙂 Azt kell előzetesen tudni, hogy mikor hazaérünk, a fiúk rendszeresen egyszerre támadják a bejárati ajtót (férfiak – az elsőségért folytatott harc már a Bibliában is szerepel:), és mivel a nagyobbik gyorsabb, a kicsi csak tülekedik és dühöng. Miközben a kulcsot kerestem, a következő beszélgetést hallottam:

-Nem igazság, hogy mindig te mész be előbb.

-De igen, mert én vagyok a nagyobb.

-Akkor se igazság, most én akarok először bemenni.

-Jó. Bemehetsz, de akkor legközelebb a Brassói utcán jövünk haza – állt elő a Nagy egy olyan feltétellel, amiről 99%-os biztonsággal tudta, hogy a Kicsi nem fogja elfogadni. És hatott, a Kicsi szomorúan megadta magát.

Szóval Boldi fiam szépen megoldotta a helyzetet, de azt még meg kell tanulnia, hogy ne éljen vissza az erőfölényével. Ez nem könnyű, én is folyamatosan tanulom.

Ha tetszett az írás, olvass el egy másik hasonló témájút is, melynek címe ADHD-sek pszichocentrikus nevelése!