Legutóbb Szűcs Marianna Esély vagy sorscsapás? – A hiperaktív, figyelemzavarral küzdő gyerekek helyzete Magyarországon c. könyvét olvastam, melyben a szerző a szakirodalom és 18 mélyinterjú anyaga alapján látleletet ad a magyar ADHD-s gyerekek családi nevelésének és intézményi beilleszkedésének buktatóiról. A könyv 10 éve jelent meg, de azóta sajnos nem készült hasonló kutatás.

A címben még kérdésként jelenik meg, vajon az ADHD-vel született gyermek előnyként vagy hátrányként éli-e meg szindrómájával járó különlegességét, de a könyvből kiderül, hogy egyértelműen az utóbbi. Az interjúk témáját adó, jellemzően 130-140-es IQ-val rendelkező, tehát az átlagnál sokkal jobb intellektusú és érzelmileg is kifinomult (empatikus, segítőkész, nyitott, intuitív, kreatív és jó humorú) gyermekek családja és tanárai egyaránt szenvednek attól, hogy a gyermek kilóg a sorból. Hiába látják a szülők gyermekeik előnyeit, tehetségét, csak jelentős anyagiak és/vagy saját karrierjük feladása árán tudják mérsékelni a gyerek beilleszkedési nehézségeiből adódó problémákat. Pozitív mintát, amikor valakinek sikerült valóra váltania a benne rejlő lehetőségeket, nem is találunk az interjúalanyok családjában…

A családok szintjén megfigyelhető, hogy a gyerek viselkedése miatti konfliktusok gyakran a család széteséséhez, de legalábbis az apa nevelő szerepének minimalizálódásához vezetnek. A szülők gyakran maguk is rossznak ítélik meg nevelésük „színvonalát”, azt, hogy nem képesek a gyermekben interiorizálni a társas viselkedési normákat, és ez önértékelési problémákat gerjeszthet. A gyermek iskolába kerülésekor az anya gyakran a tanárokhoz hasonlóan kezdi megkövetelni az iskolai követelmények teljesítését, ami további konfliktusokhoz, elidegenedéshez vezet. Ezzel párhuzamosan az iskola felé gyermeke érdekeinek védelmében is fel kell lépnie, ami gyakran frusztrációval jár. A serdülőkor az ADHD-s gyermek esetében különösen megterhelő lehet a szülő számára, akinek el kell viselnie gyermeke sokszor tettlegességig fajuló agresszióját, valamint sodródását. Szűcs Mariann könyvben bizonyított kutatási hipotéziseinek egyike: „a HKZ-s (hiperkinetikus zavar, az ADHD korábbi elnevezése) gyermeket nevelő szülők anyagi, idegi és pszichés terhelhetőségük határán vannak”.

A gyermekek iskolai pályafutása is hasonlóan problematikus: a szerző szerint „iskoláink többsége személyi feltételei miatt jelenleg nem alkalmas a hiperkinetikus szindrómás (ADHD-s) gyermekek integrálására”. Szűcs végigveszi a vonatkozó törvényeket, és megállapítja, hogy gyakorlatilag sehol sem tartják be őket maradéktalanul. A legtöbb tanárnak nincsenek megfelelő ismeretei, készségei az ADHD-s gyermekek bevonásához, és vagy családi konfliktusokat, vagy nem megfelelő pszichológiai alkalmazkodást sejtenek a neurológiai eredetű szindróma mögött. Az elképzeléseiket gyakran a szülők szociális státuszának függvényében alakítják ki. Az első osztályban nyilvánvalóvá váló tanulási-magatartási zavarokra szinte intézményesített reakciónak tekinthető a szándék, hogy a gyermeket eltávolítsák a ”normális” tanulók köréből. Így a gyermekek gyakran kikerülnek a mainstream oktatási intézményekből: ha a szülő anyagilag megteheti, alapítványi iskolában, ha nem, jellemzően esti iskolában folytatják tanulmányaikat. Ritka, hogy be tudnak kerülni a felsőoktatásba.

Ha valaki személyesen érintett ADHD-ügyben, biztos tisztában van a fentiekkel. A könyv értékét nem is ezen tények ismertetése, inkább a mélyinterjúkban feltáruló konkrét esetek, reflexiók adják, azokat viszont itt nem tudom bővebben idézni. Egyet választottam csak ki, ami jól mutatja, hogyan találkozik az ADHD kapcsán nem érintett „társadalom” az ADHD-val:

Az egyik anyuka fogta a gyereket, és bevitte az önkormányzathoz: ‘Kedves uram, csináljon a gyerekkel azt, amit akar, nekem dolgozni kell menni, majd jövök érte kettőkor. Nem tudom megoldani, hogy hová tegyem, iskolába nem veszik föl.’ Otthagyta. És a gyerek 3 perc múlva szétrámolta az egész irodát, és olyan állapotokat teremtett, amit egy ilyen gyerek szokott teremteni. Azóta van ilyen iskola, azóta van támogatásuk az iskoláknak.”(interjúrészlet)

A könyv végén a szerző sok javaslatot is megfogalmaz a szükséges szemléletváltásra, a pedagógiai szakszolgálatokra, a szociális ellátórendszerre, a finanszírozásra, a családok megsegítésére vonatkozóan. Ebből néhány megvalósult (a „más fogyatékos” kifejezést „sajátos nevelési igényű”-re változtatták, és a szakemberek képzésében biztosan nagyobb szerepet kap az ADHD), de általános szemléletváltásról, a társadalmi tudatosság növekedéséről nem beszélhetünk. Egy újabb – nagyobb, reprezentatív- kutatásra is szükség lenne, mely feltárja a legsürgősebben megoldandó problémákat.

Amúgy szociológusként azt gondolom, hogy a helyzet anómiaként értelmezhető, amikor az eredeti intézményrendszer már nem képes feladatai magas szintű ellátására, és az emberek fejében egyre több helyzet megoldásához nem létezik az iskolában vagy otthon elsajátított minta. Az iskolai sikeresség ezért alapul egy-egy elkötelezett, empatikus pedagógus jelenlétén (kvázi a véletlenen), és a családtagok is csak saját, korábban ilyen „éles” helyzetben ritkán használt, nem tesztelt belső erőforrásaikra (empátia, reziliencia, helyzetfelismerési képesség) támaszkodhatnak a helyzet kezelésében. Hosszú idő kell még, hogy kiderüljön, a tanárok többsége képes lesz-e megfelelő képzés után integráltan kezelni a gyermekeket, vagy speciális iskolákban, osztályokban helyezik el őket úgy, hogy ez önmagában ne zárja ki későbbi érvényesülésüket. Idővel az is el fog dőlni, szükség lesz-e olyan mentorokra/coach-okra az ADHD-s gyerekek mellé, akik átvállalják a családok feladatainak egy részét, vagy minden szülő megtanítható az új típusú nevelési feladatokra, a plusz empátiára, motivációra.

Abban a tekintetben optimista vagyok, hogy egyre többen észre fogják venni: a problémák mérsékelhetők a korai fejlesztés és a folyamatos stresszkezelés segítségével, és egyre többet fogunk arról beszélni, hogyan bontakoztassuk ki az ADHD-s gyermekekben rejlő tehetséget.