A fegyelmezés szó komoly indulatokat tud kavarni manapság, amikor egyre több szülő vélekedik úgy, hogy a fegyelmezés célja (átformálás) és eszközei (szigor) nem kompatibilisak a modern szülői szereppel. Legfeljebb mint szükséges rosszra tekintenek rá, mely „úgyis jön magától”, ha a gyerek átlépi az elfogadható és az elfogadhatatlan viselkedés között húzódó képzeletbeli határt. Daniel Siegel és Tina Payne Bryson, a nemrég megjelent Drámamentes fegyelmezés – A káosz lecsillapítása és a fejlődő gyermeki elme integrált szemléletű gondozása című könyv szerzői azonban azon az állásponton vannak, hogy a fegyelmezés fontos pedagógiai eszköz, annál is inkább, mert a gyermek személyisége éppen a nehéz nevelési helyzetek során alakul, alakítható, így kulcsfontosságú, hogy a szülő ezeket jól kezelje. A fegyelmezés rossz PR-je miatt majdnem lemondtak arról, hogy könyvük címében szerepeltessék a szót, de aztán úgy döntöttek, hogy felvállalják annak képviseletét – és hogy tudományosan és tapasztalataik alapján is kimondják: lehet, sőt kell is tiszteletteljes és gondoskodó módon fegyelmezni. Ahogy írják: az angol fegyelmezés (discipline) szó a latin tanítani szóból származik, a fegyelmezés eredeti célja tehát nem az, hogy a szülő elérje, hogy rend legyen körülötte, hanem az, hogy a gyermek fejlődjön. (Magyarul sajnos nem ilyen jó a helyzet, mivel a fegyelem szóban a „fedd” (szid) ige ősi alakja fedezhető fel, akárcsak a fegyház és a fegyenc szóban:(

Más nevelési tanácsadó könyvekkel ellentétben a könyv nem konkrét helyzetekre és korcsoportokra lebontott tanácsokat tartalmaz, hanem olyan gondolatokat, melyek a szülőkben segítenek kialakítani a szülőkben a szerzők szerint kívánatos szemléletet. Azt sugallják, hogy nincsenek univerzális szabályok, a szülőknek maguknak kell felismerniük, hogyan tudják előmozdítani gyermekük fejlődését egy-egy konkrét nevelési helyzetben. Ennek megfelelően a szülőknek sem a „jó példák” megismerése és másolása, hanem saját és gyermekük elmetudatosságának fejlesztése a fő feladatuk. Ahogy egy helyen írják: „segíteni kell kifejleszteni a gyermek felső agyterületét (a racionális belátásra képessé tevő végrehajtó funkcióit), és közben helyettesíteni azt, hogy akkor is jó döntést hozzanak, amikor egyedül nem képesek rá”.

A cél azonban nem szentesíti az eszközt, de erre nincs is szükség: éppen a gyengéd eszközök vezetnek sikerre. A releváns agykutatási eredményeket jól ismerő szerzők szerint a megfélemlítés és keménység a gyermek amygdalájának aktivitását fokozza, ami dacos ellenkezéshez vagy kontrollvesztéshez vezet, és ezekben az állapotokban lehetetlenné válik a tanulás. Talán evidensnek tűnhet ez, de ha kicsit mélyebben belemegyünk a Siegel-Bryson páros elveibe, jobban látszik, milyen sok szempontból eltérnek a ma általában a szakemberek által még most is gyakran támogatott módszerektől. Csak néhány különbség:

– A dührohamok figyelmen kívül hagyása („majd belátja, hogy ezzel nem ér el nálam semmit”), illetve az elkülönítés („menj a szobádba és gondold át, mit tettél”) téves fegyelmezési gyakorlat. A gyereknek éppen a kritikus pillanatokban van a legnagyobb szüksége a szülői figyelemre és útbaigazításra. A szerzők egy olyan folyamatot javasolnak, melynek elemei a megnyugtatás, a megerősítés, a meghallgatás és a visszatükrözés.

– Hajlamosak vagyunk „megspórolni” a gyereknek a szégyenérzetet, pedig a nevelési folyamatban ilyen mély érzelmeket kell megmozgatni. Amit a szülőnek nem szabad, az a gyerek szégyenérzetére való játszás, a „szégyelld magad”, hiszen ez vagy rombolja lényét, vagy eltávolítja őt a szülőtől. De azt hagyni kell, hogy bizonyos esetekben megélje: úgy viselkedett, ami nem méltó saját magához.

– A szülőnek nem elsősorban óvni kell a gyereket a problémáktól, hanem át kell vele élni sok-sok nehéz helyzetet, hogy a gyerek megtapasztalhassa, megfelelő eszközökkel minden helyzet kezelhető.

Sokan gondolják, hogy a következetesség azt jelenti, hogy soha nem szabad megengedni a nem preferált viselkedést. A szerzők szerint ez a merevség maximum a kutyák kiképzésénél hasznos, és sokkal nagyobb kárt okozhat a gyerekkel való kapcsolatban, mintha néha megengednek valamit, amiből aztán nem szeretnének rendszert csinálni.

– A szülői perfekcionizmus más téren sem kifizetődő: sokkal jobban járunk, ha természetesnek fogadjuk el, hogy nem minden helyzetet tudunk jól megoldani, mintha ezért magunkat ostorozzuk. Mindig van esély bocsánatkérésre, önkritikára, öniróniára és újra-kapcsolódásra… A szerzők megosztják egy-egy saját nevelési kudarcukat is, hogy demonstrálják: ennyi tudással és tapasztalattal felvértezve sem tökéletesek.

– És végül: a nevelési helyzetekben először ne a gyerekre, hanem magunkra figyeljünk! A könyvben szerepel egy szellemes hasonlat: ha vidám zenét hallunk, miközben egy tengerre kifutó utat látunk kígyózni a képernyőn, kellemesen érezzük magunkat. De ha ugyanez a képsor a Cápa című film félelmetes zenéjével párosul, mindjárt más az élmény, pedig a látvány ugyanaz. A gyerekek bizonyos viselkedésformái gyakran „benyomnak egy gombot”, elindítják a „cápazenét” a szülők fejében, és ettől kezdve azok nem az aktuális eseményekre fognak reagálni. A cápazenét csak tudatos odafigyeléssel lehet lehalkítani!

ADHD-s és Asperger-szindrómás gyerekek esetén mindig külön kérdés, mennyiben alkalmazhatók a nevelési könyvek tanácsai. Azt gondolhatnánk, hogy az átlagosnál is több válsághelyzetet egész más elvek mentén lehet megoldani, pedig nem. Az érzékenyebb idegrendszerrel élők agya is úgy működik, mint a kevésbé érzékenyeké, illetve annyi különbséget találtak kutatók, hogy az átlagosnál is rosszabbul reagálnak a negatív fegyelmezésre. (Ez logikus is, hiszen az ő amygdalájuk könnyebben aktiválható.) Tény viszont, hogy a nevelési elvek betartása nagyobb terhet ró a szülőkre, de (tapasztalatból is mondom) megéri.

A korábban a blogon már többször is szereplő A gyermeki elme című könyvet jól egészíti ki a szerzőpáros új könyve. Az elsőben a mindful (elmetudatos) nevelés alapvetéseit fektették le, míg ebben azt mutatják meg, hogy működik ez a szemlélet egy kényes területen, a fegyelmezés során. A két könyv közötti tartalmi átfedések azért sem zavarók, mert a mindful szülői attitűd egy készség, amit akkor tudunk elsajátítani, ha elméleti és gyakorlati síkon is folyamatosan megerősítjük, gyakoroljuk. Az információt sok formában (objektív és szubjektív tények, elmélet és gyakorlat) adják át, és akárcsak az első könyvben, itt is vannak rövid képsorok kritikus helyzetekre való rossz és jó reakciók ábrázolásával. A gyerekeimnek pl. ezek a kedvenc részei:), őket is megmozdítja a könyv, és nemrég ők szembesítettek azzal, hogy pár hónapja milyen cápazenét hallgattam. 🙂 A mindful nevelésben az is szép, hogy közös nyelvet teremt a gyerekek neveléséhez és az önnevelődéshez.

Ha tetszett az írás, olvass el egy másik hasonló témájút is, melynek címe Integrált gyermeki elme!