Létezik egy örökzöld vita, melyben minden gyereknevelésben érdekelt embernek megvan a véleménye. Olyan kérdés ez, mely a laikus szülőket és a szakembereket egyaránt megosztja: mennyire kell egyáltalán nevelni egy gyereket? Mennyi egyéni vágyunkat adjuk fel értük, és kicsit gyakorlatiasabban: mennyi pénzt költsünk a gyerekeinkre, mennyit foglalkozzunk nevelési kérdésekkel és magukkal a gyerekekkel? (Arról is élénk vita dúl, hogy milyen jellegű legyen ez az áldozat, de ez már egy másik téma.)

Ma egyre több szülő (különösen az anyák közül) amolyan „édes kihívásnak” tekinti a szülői szerepet: egyre elterjedtebbek a tudatos szülői attitűdök, amikor a gyermek életének minden aspektusára szeretnénk megtalálni az ideális (anyagilag még éppen megengedhető) megoldást, legyen az játék, plusz foglalkozások, ruházkodás, gyerektársaság. A szülők megkísérlik minél „professzionálisabban” szabályozni a gyerek időtöltéseit, hogy biztosítsák ideális fejlődését. A szakemberek nagy része ebben partner, és elméleti hátteret, illetve gyakorlati tanácsokat nyújt ennek megvalósításához.

Vannak viszont olyan szülők (nemcsak nagyszülők!), akik úgy vélik, a szülőség nem feladat, hanem egy természetes folyamat, amin nem kell sokat gondolkodni, mert a gyerek nem lesz attól boldogabb felnőtt, ha a legjobb fejlesztőjátékokkal játszik, vagy ha az anyuka mindig „képben van” az adott életkor sajátosságait illetően. A gyerek az utánzással úgyis „belenő” környezetébe, ezt nem érdemes felgyorsítani, és a szülőnek sem éri meg új stresszforrást kreálni magának azzal, hogy aktívan fel akar nőni a szülő-szerephez. Ezt az attitűdöt értelemszerűen kevesebb szakember osztja: Magyarországon talán Vekerdy Tamást lehetne ide sorolni, de még nála is határozottabb Lenore Skenazy, a gyerekek póráz nélkül mozgalom elindítója Amerikában. Úgy 5 éve olvastam egy témába vágó közgazdasági-szociológiai elemzést Stephen J. DubnerSteven Levitt Lökonómia c. könyvében, mely ez utóbbi igazát erősíti meg. A szülők konzekvensen továbbörökítik státuszukat, függetlenül attól, hogy az anya sokáig otthon marad-e a gyerekkel, vagy hogy viszi-e őt kulturális programokra, stb. A szerzők érvelése azonban nem győzött meg teljesen, hiszen a nevelésnek nem a gazdasági sikeresség biztosítása az egyetlen célja, legalább ilyen fontos a személyiség formálása, a felnőttkori pszichés egyensúly biztosítása – de ezekről (ha jól emlékszem) nem írtak.

Aztán az Üdvözöllek a gyereked agyában c. könyv új alapokra helyezte a kérdést. A könyvet két agykutató írta abból a célból, hogy korszerű tudományos ismereteket osszanak meg a szülőkkel, illetve ezek alapján gyakorlati tanácsokat is adjanak. A szerzők szerint mindkét félnek igaza van: a neurológiailag tipikus gyerekek (ún. pitypang-gyerekek) fejlődésében nem biztosít jelentős többletet a fokozott gondoskodás, de a neurológiailag érzékenyebb, kevésbé stabil gyerekek (ún. orchidea-gyerekek) esetében szinte minden-vagy-semmi játék folyik, amit elsősorban a szülő tud a jó kifejlet irányába befolyásolni. A kutatók szerint

…a legtöbb gyerek pitypang természetű: ha elfogadhatók a körülmények, szinte maguktól virulnak. Ezzel szemben az orchidea típusú gyerekek, akiknek lelkiállapota kevésbé stabil (gyorsan megdühödnek vagy megrettennek), a védelmező, támogató gondoskodás hatására fejlődnek látványosan jól. Számos vizsgálat támasztja alá, hogy a nehezen kezelhető vérmérséklet és a rideg gondozás elegye nagyon erősen előrevetíti a bűnöző hajlamot és a pszichiátriai problémákat.

Jó neveltetési feltételek mellett ezeknél a gyerekeknél sok tekintetben még jobb eredményt is el lehet érni, mint a pitypang természetűeknél.”(bővebben l. itt)

A könyv első 25 fejezete az agyfejlődés tükrében mutatja be a készségek fejlődését, a játék szerepét, a személyiség önállósodásának folyamatát, az iskola hatásait – a leírások a többségben levő pitypang-gyerekek fejlődési ívét követik. Ebből a folyamatból az autizmus, az ADHD vagy a szegénység „zökkentheti ki”a gyermeket – ezekről szól az 5 zárófejezet. Bár a könyvben a szokásos gyermeklélektani-alapú tanácsadó könyvekhez képest sokkal több orvosi kifejezés van, érdemes magunkat átrágni rajta, mert maga a stílus is folyamatosan figyelmeztet arra, hogy gyerekünk nemcsak a tudatából és akaratából áll, hanem olyan „biológiai program” fut rajta, mely sok megnyilvánulásáért felelős. Ennek ismeretében hatékonyabban formálhatjuk őt, és könnyebben elkerülhetjük azt, hogy játszmákba csússzunk vele.

Az alábbiakban röviden összegyűjtöttem az ADHD-ról írtakat:

  • Az ADHD genetikai eredetű zavar, de felismerése társadalmi-kulturális nyomás eredménye is.
  • A figyelemzavar nem jó kifejezés, mert az ADHD-sek tudnak figyelni, inkább a figyelmük szabályozhatósága gyenge.
  • A Ritalin hatékonysága ellenére az ADHD nem feltétlenül a dopaminfelvétel diszfunkciójára utal. Ennél valószínűbb magyarázat, hogy a fejlődési szakaszok valamelyikében károsodik az agynak az a képessége, hogy kitartson az adott feladatnál, melyben a dopaminfelvétel-gátlás csak egy részmechanizmus.”
  • Az ADHD szindrómás gyerekek és felnőttek esetében az alfa-és béta (agyhullám) ritmusok kisebb erősségűek a théta-ritmushoz képest, szemben az ép gyerekeknél tapasztalt eredményekkel…15 metaanalitikus vizsgálat azt mutatta, hogy a neurofeedback tréning nagymértékben csökkenti az indulatosság és a figyelmetlenség mértékét, mintegy 0,7-es hatásnagysággal. Ez jóval nagyobb változás, mintha kizárólag viselkedésfejlesztő gyakorlatokkal, vagy Ritalin alkalmazásával próbálkozunk.”
  • Az ADHD szindrómás és az egészségesnek mondott agyműködés közötti eltérés sokszor csupán a fejlődés időbeni eltolódása…A Ritalinhoz hasonló serkentőszereket tartsuk fenn azok részére, akik más beavatkozások ellenére sem képesek sikereket elérni.

Azért idézem ezeket szó szerint, mert a site-omon már sok hasonló szerepel, de ez az első eset, hogy a Princeton Egyetem professzora (dr. Sam Wang) és egy vezető idegtudományi szakfolyóirat szerkesztője (dr. Sandra Aamodt) fogalmaznak így –nem szakemberek, hanem a szélesebb olvasó/szülői közösség számára. Végre megjelent egy könyv, ami az agy spontán fejlődésére és fejleszthetőségére, és nem az állandónak tekintett pszichés betegségek tüneti alapon történő klasszifikálására helyezi a hangsúlyt.