Pár hete írtam egy bejegyzést Fejlődéslélektan helyett elmefejlődés-tan: agykutatók nevelési tanácsai címmel. Aztán utólag rájöttem, hogy agykutatók ugyan szerepeltek benne, de konkrét nevelési tanácsok nem, inkább csak a szemlélet bemutatására volt elég az a másfél oldal. Most következzen hát a téma gyakorlatiasabb része, mi a „jólneveltség titka” dr. Wang és dr. Aamodt szerint.

Elöljáróban még azt kell tisztázni, mit lehet elérni a neveléssel. Bár sok szülő abban a tudatban él, hogy „személyiséget nevel”, az ikerkutatások azt támasztják alá, hogy a személyiség nagymértékben genetikailag meghatározott. (A tévhit alapja az lehet, hogy a gyerek sok tulajdonságot „eltanul”, de ez általában vagy azért van, mert személyisége eleve hasonlít valamelyik szülőjére, vagy azért, mert gyerekként még nem teljesedik ki igazán valódi énje, és az elvárt módon viselkedik.) A szülők nevelésének személyiségformáló hatása inkább csak átmeneti, valójában abban tudják segíteni gyereküket, hogy javítsák önfegyelmező képességüket, és rugalmasan tudjanak alkalmazkodni az új helyzetekhez. Ezért az általában gyenge végrehajtó funkciókkal rendelkező ADHD-s, autista gyerekek számára különösen fontos a nevelés.

A kutatók szerint az első lépés a megelőzés, az elkerülhető konfliktusok kiiktatása, ami sokszor komoly tervezést, előrelátást igényel a szülőktől. Ha mégis létrejött a nemkívánatos viselkedés, a legjobb ellenszer a kioltás, tehát amikor nem veszünk róla tudomást. Ha egy viselkedésre többszöri próbálkozásra sem jön válasz, elhal, és nem válik beidegződéssé. Amennyiben erre nincs lehetőség vagy ez sem használ, lehet még alkalmazni a time-out-ot, amikor gondolatilag vagy akár fizikailag elválasztjuk a gyermeket a konfliktushelyzettől: eltereljük a figyelmét, vagy büntetésbe küldjük. Ez időt ad számára új viselkedés kialakítására és a konfliktus lelki feldolgozására. A szerzők szerint fontos még a folyamatos motiváció: az apró pozitív eredmények megjutalmazása, illetve a játékosság is, amikor pl. arra vesszük rá a gyereket, hogy játékból csináljon meg valamit, amit nem szokott megtenni, ha komolyan, „éles helyzetben” kérjük rá. A szerzők szerint egyszerre csak egy nevelési feladatot érdemes kitűzni, és nyomon kell követni a haladást.

Lehet, hogy a fenti lista kicsit általánosnak tűnik, de ha belegondolunk abba, hogy mi minden hiányzik róla, rájöhetünk, hogy elég jól körülhatárolható módszertant takar. Nem szerepel pl. a szülői példamutatás, a konfliktusok racionális, érveléses megoldása, a privilégiumok megvonása vagy más megtorló intézkedés sem. De nem találjuk a listán az önbizalom-erősítő dicséretet sem! A szerzők szerint csak az a dicséret hasznos nevelési szempontból, mely 1-1 konkrét tettért, azonnal jár, a dicsérgetés egyébként inkább csak elinflálja a dicséretet. (A 80-as években az USA-ban az alacsony önértékelést tartották a pszichés betegségek forrásának, és a szakemberek a szülőket a dicséret-központú nevelésre buzdították. Azóta kiderült, hogy ez nem volt helyes út: a bajt inkább az önértékelési problémák okozzák, amit nem lehet így orvosolni, viszont a narcisztikus személyiségűek agresszívabbá válnak a sok dicséret hatására.)

Csecsemő-és kisgyermekkorban, a kötődés megszilárdítása és az önbecsülés fejlesztése érdekében viszont fokozottan szükség van a pozitív visszajelzésekre, ilyenkor a nevelés szempontjából a legfontosabb az intenzív testi-lelki kommunikáció, a szülő ráhangolódása a gyermekére. A kutatások alapján a kengurus hordozás, a baba jelnyelv használata pl. ezt erősíti, de oda kell figyelni arra is, hogy ne legyen a kommunikációt akadályozó momentum, pl. kisfiúknál a cumi nappali használata.

Iskoláskorban a család életébe belép egy új elvárásrendszer, és a szülőnek nagyon szűk mezsgyén kell haladnia, hogy megtartsa a gyermekével kialakult jó kapcsolatot, ugyanakkor segítsen közvetíteni az iskola elvárásait. A tapasztalatok szerint többen vannak, akik megbánják, hogy gyermekükkel emiatt megromlott a kapcsolatuk, mint azok, akik később azt bánják meg, hogy gyermekük mellé álltak akár az iskolával szemben is – de erről tudomásom szerint nem született egzakt kutatás. A szülő iskolához való hozzáállása mellett egy másik szempont a gyereknek nyújtott konkrét segítség jellege: itt a szakemberek egyöntetűen a „tanítsd meg halászni, ne halat adj neki” elvet javasolják. A szülő feladata inkább a tanulási körülmények optimalizálása, a gyermek tanulási készségeinek, technikájának fejlesztése, motivációjának növelése, mert a konkrét segítség, a hosszúra nyúló közös tanulások eredményeképpen a gyerek még kevésbé sajátítja el az önálló feladatteljesítést.

Mint a kutatók is utalnak rá: az agyhullám-terápiákkal felgyorsítható az agy érése, így a megfelelő nevelési módszer mellett ez is mindenkinek kockázatmentesen ajánlható.

Ha tetszett az írás, olvass el egy másik hasonló témájút is, melynek címe Fejlődéslélektan helyett elmefejlődés-tan – Agykutatók nevelési tanácsai!