Laikusok sokszor azért nem hiszik el egy-egy gyerekről, hogy figyelemzavaros (ADD-s vagy ADHD-s), mert látják olyankor, amikor nagyon is figyel. Az ADHD-s gyerekek nagy százaléka képes a koncentrált figyelemre, sőt a hiperfókuszra is, de figyelmük nem igazodik a külvilág elvárásaihoz. Sőt, általában a gyerek saját elvárásaihoz sem. Sokszor zabolátlanul ugrál egyik dologról a másikra, máskor pedig akaratlanul olyan dologra terelődik, amire az adott szituációban nem kellene.

Irányítható figyelemre szükség van minden társas tanulási folyamathoz – a figyelemzavar kezelésének fő csapásiránya nem véletlenül ennek fejlesztésére irányul:  gyógyszeresen, az idegrendszeri érés felgyorsításával, agyhullám-optimalizálással, figyelmes kommunikációval rávenni az ADHD-s gyereket vagy felnőttet arra, hogy komolyan foglalkozzon azokkal a dolgokkal, amik a nevelők szerint hasznára válnak.

Létezik azonban egy radikálisan más megközelítés is, melyet Magyarországon többek között Feldmár András képvisel. Az antipszichiátriai gondolatokat és a transzperszonális pszichológiát ötvöző pszichiáter felfogása szerint a pszichiátriai „betegségek” (a pszichopata személyiséget leszámítva) abból fakadnak, hogy a személyiség megrekedt valamilyen fejlődési fokon, valamilyen speciális tudatállapotban. Ha igazán akarja az illető és hagyjuk is neki, megoldhatja a problémáját (pl. az LSD mint tudattágító szer segítségével), de a pszichiátriai intézményrendszer megbélyegző-elzáró-letompító „segítsége” nem jelent valódi segítséget. Feldmár szerint egyébként is mindenkinek jogában áll, hogy szabadon válassza meg a tudatállapotát – így természetesen (bár konkrétan nem szól erről az általam ismert könyvekben) az ADHD-val járó álmodozás-túlpörgés sem kezelendő probléma egészen addig, amíg más embernek gondot nem jelent. A nevelés általában véve csak egy általánosan alkalmazott hipnózis, a szülők akkor tesznek jót gyereküknek, ha minél ritkábban folyamodnak hozzá, és pl. szó nélkül megvárják, hogy a gyermek úgy döntsön, nincs már szüksége a pelenkára.

A mai realitásokkal (és talán bármilyen társas világ realitásaival) nehezen összeegyeztethető ez a gondolkodásmód, de Feldmár szuggesztív stílusa és terapeutai tapasztalatai mindenképpen érdekessé teszik a könyveit. A szerző olyan nekem, mint egy ószövetségi próféta: nem arra való, hogy az ember vitatkozzon vele, de izgalmas párhuzamos univerzumot mutat meg. És ennek vannak olyan tanulságai, amiket át lehet emelni egy hétköznapibb gondolkodásmódba is. Az egyik ilyen a spontán figyelemmel kapcsolatos, amit Feldmár szerint nagyon jól ki lehet használni:

Akkor vagyok szórakozott, amikor a figyelmem ott van, ahol akarom, hogy legyen, de azt is csinálni akarom, amiről valaki azt mondta, hogy csináljam meg, de nem akarom azt tenni. Ha az ember úgy gondolkodik a szórakozottságról, mintha egyfajta agybaj lenne, ami ellen orvosságot kellene szedni, akkor nagy baj van, mert olyankor az ember elmegy az orvoshoz, és az orvosokat rá lehet beszélni, hogy adjanak orvosságot a szórakozottság ellen…Vedd észre, hogy mire figyelsz akkor, amikor nem „lovagolsz” a figyelmeden, tehát amikor a figyelmedet „legelni” hagyod! Menjen oda a figyelmed, ahová menni akar, tehát ne irányítsd, vedd észre, hogy mire figyelsz akkor, amikor arra figyelsz, amire akarsz! Vedd észre, hogy mire figyelsz, és mikor azt már észrevetted, akkor vedd komolyan, amit észrevettél! Szerintem aki ezt a tanácsot megfogadja, az soha nem lesz szórakozott. Egy ilyen ember nem tud szórakozott lenni.” (idézet a Tudatállapotok szivárványa című könyvből)

Egyik esetleírása arról szól, hogyan segítette egy olyan férfi pályaválasztását, aki ha elengedte az irányított figyelmét, állandóan csak a nők mellét és fenekét bámulta. Feldmár meggyőzte az illetőt arról, hogy érdemes ezzel komolyan foglalkoznia, ami azután Kanada egyik legjobb fényképészévé tette őt…

Nagyon jól felhasználható tehát a spontán érdeklődés, ha azt nem a hétköznapokban, minden más helyett, hanem végcél kijelöléséhez, vagy akár a társas beilleszkedés segítésére használják. Ez a vélemény kezd megjelenni a pszichiátria fősodrában is, aminek egyik jele, hogy egy elismert kanadai pszichiáter, Kenny Handelman az ADD-t figyelemhiányos rendellenesség helyett eltérő figyelem-rendellenességként (Attention Deficit Disorder helyett Attention Difference Disorder) emlegeti. Könyvében a pozitív  megközelítést, a természetes érdeklődésre koncentrálást javasolja, bár a kezelési módszerekben nem hoz igazán újat. Hogy ez a hangsúlyváltás csak a political correctness jegyében történik, vagy valóban nagyobb teret kap majd a spontán figyelem gondozása az ADHD kezelésében, az majd idővel eldől. Talán akkor mondhatjuk ezt, ha egy ADHD-s gyermek szülei és pedagógusai ugyanolyan fontos célul tűzik ki a gyermek speciális érdeklődésének kibontakozását, mint azt, hogy megfeleljen az általános társadalmi elvárásoknak.