A legújabb HVG Psziché különszám központi témája a gyereknevelés, és az egyszülős- és mozaikcsaládok és a fegyelmezés időszerű kérdései mellett az ADHD is említésre kerül. Dr. Máté Gábor Bizalmas kérdések – Figyelemhiányos gyerekek és szülei című írásában foglalja össze a Szétszórt elmékben már megismert gondolatait. Modellje, melyben az ADHD fejlődési elakadás, és nem genetikailag kódolt betegség, kiemelten foglalkozik a nevelők szerepével. Mivel az ADD-t „a csecsemő és gondozója közötti törés okozta lelki sérülés lenyomatának” tekinti, a tüneti eredménnyel járó gyógyszeres kezelés helyett a kapcsolat helyreállítását tartja a legfontosabb beavatkozási pontnak. (Természetesen elismeri, hogy bizonyos családokban genetikai alapon gyakrabban fordul elő ez a helyzet, mint másoknál, de ez nem a szülők hibája, és nem vezet szükségszerűen súlyos helyzetekhez.) Az ADD-s gyerekek sokszor erős személyiségnek tűnnek, pedig inkább érzékenyek és sérülékenyek, és a családban általában azért tudnak domináns helyzetbe kerülni, mert a szülők viselkedése ezt a reakciót váltja ki belőlük. Dr. Máté szavaival: „nem a gyerek hatalma, hanem a szülő érzelmi termosztátjának hatástalansága teszi lehetővé, hogy a kilengések az egész család érzelmi légkörét rongálják.” A szülőknek tehát tisztába kell jönniük azzal, hogy a gyerek feszültségeinek oldásához saját feszültségeik oldásán keresztül vezet az út: „az embernek nem a gyereke felett kell diadalt aratnia, hanem saját szorongásai és önkontrollhiánya felett”.

Bár a gyereknevelésről általánosabban és spirituálisabban szól, Pál Feri atya A társadalom megszakítói című esszéje nagyon jól rímel erre a gondolatra. Kiindulópontja, hogy a gyerekek tünethordozók, akik „jelzik számunkra, ha egyensúlyunkat veszítjük, fejlődésre szorultunk, ha zavarunkkal, szorongásainkkal, túlterheltségünkkel foglalkozunk kellene. A gyerekek „megszakadnak”, hogy mi felülvizsgáljuk rendszereink működését. A gyermekek zavaraiért hálásnak kellene lennünk, nem szidni őket vagy sajnálni magunkat, hiszen ők is, mi is többet érdemlünk.” A megoldás nem a kellemesebb kommunikációban rejlik, mert a szülők igazi üzenete, amit akaratlanul is átadnak gyereküknek az az, hogyan viszonyulnak az élethez. Vajon van-e bennük igazi életöröm? Milyen szűk vagy tág határok között érzik magukat biztonságban? Sajnos ha csak a család jelenti számukra az oltalmat, és „odakint élet-halál harc folyik”, nem tudják jól felkészíteni gyereküket arra, hogy kilépjen a „nagyvilágba”.

Nehéz, de megkerülhetetlen kérdések ezek minden szülő számára egy olyan korban, amikor számos stresszforrás van, amit nem tudunk kontrollálni, ugyanakkor meg vagyunk győződve arról, hogy szabadon alakítjuk az életünket

Elnézést kérek a sok idézetért, de – valószínűleg az újságcikkek kötelező tömörsége miatt – két nagyra becsült szerzőm olyan frappánsan fogalmazott, ahogy én nem tudtam volna. Érdemes megvenni a HVG Psziché új számát, mert még több ilyen mondat és érdekes cikk található benne.

Ha tetszett az írás, olvass el egy másik hasonló témájút is, melynek címe Az önbecsülés fontosságáról Pál Ferenc atya szavaival!