Sokan szkeptikusan hallgatják a meditálók beszámolóját arról, hogy milyen mély és pozitív változásokat indított el bennük a rendszeres gyakorlás: nyugodtabbak, kiegyensúlyozottabbak lettek, jobban élvezik az életet, mint valaha. Ha valaki maga még nem meditált, azt mondhatja, hogy a meditálók amúgy is hajlamosabbak a másfajta lelki működésre, hiszen valamiben biztos különböznek az átlagtól- például már abban is, hogy képesek rendszeresíteni az életükben egy ilyen unalmas dolgot. Nem biztos tehát, hogy ami nekik beválik, az egy „átlagember” számára is működőképes.

Dr. Rebecca Gladding, a kaliforniai UCLA egyetem pszichiátere is gyakran szembesült ezzel az érveléssel, ezért írt egy tudományos ismeretterjesztő cikket, melyből kiderül, hogy a meditáció agytevékenységre gyakorolt hatása nem függ attól, hogy ki mennyire „hisz benne”: a modern agyi képalkotó eljárások segítségével pontosan nyomon követhető, milyen automatikus folyamatok indulnak el mindenkiben, aki meditálni kezd. A tudományos adatok pedig messzemenően visszaigazolják a személyes tapasztalatokat: az egó és a szorongás visszaszorulását, a környező élőlények iránti empátia növekedését.

Dr. Gladding 4 fontos agyi terület működésén keresztül mutatja be a folyamatot. Az első a laterális prefrontális agykéreg, mely afféle Értékelő központként racionálisan, logikusan képes láttatni velünk a dolgokat. Fő feladata, hogy gátat szabjon az ösztönös érzelmi válaszoknak, melyeket később oly gyakran megbánunk.

A második fontos rész a mediális prefrontális agykéreg, az Énközpontunk. Ha ez működik, mindent saját személyünkre, tapasztalatainkra visszavetítve élünk meg. Két részből áll: a ventromediális és a dorsomediális részből. Míg az első a hozzánk hasonlónak felfogott emberekkel kapcsolatos információkat, az utóbbi a tőlünk különbözőnek vélt emberekkel kapcsolatos információkat kezeli.

Fontos szerepet játszik még az insula, mely a testi érzeteket figyeli; ha aktív, az azt jelenti, hogy erősen reagálunk testi benyomásainkra.

És végül ott van még az amygdala is, mely a „küzdj vagy menekülj” válaszreakciókat hozza ki belőlünk az ijesztő helyzetekben.

Ha valaki nem meditál, agyműködésére az jellemző, hogy az Énközponton belül, illetve az Énközpont és az insula, amygdala között erős a kapcsolat. Ez praktikusan azt jelenti, hogy ha valamit érzünk, rögtön visszavezetjük magunkra: általában úgy tudatosul, hogy valami baj van velünk. Ezért van, hogy a külső és belső ingerekre akaratlanul is gyakran szorongással, pánikkal reagálunk. Csak akkor nem lenne így, ha nemcsak az Énközpontunk, de az Értékelő központunk is szoros kapcsolatban állna az insulával és az amygdalával, mert így esélyünk lenne racionális mérlegelésre.

Meditációkor többek között pont ez történik: az insula illetve amygdala kapcsolata gyengül az Énközponttal és egyúttal erősödik az Értékelő központtal. Emellett erősödik az Énközpont dorsomediális része és az amygdala közötti kapcsolat, aminek az a következménye, hogy nő az idegenek iránti empátiánk. Azokat az embereket is jobban megértjük tehát, akikhez az alapvető hasonlóság révén és intuíciónk segítségével nem tudnánk kulcsot találni. Nem véletlen, hogy minden vallás spirituális magja a meditatív elmélkedés, ima, hiszen (mára már tudományos módszerekkel bizonyíthatóan) ez hordozza az általános szeretet ígéretét.

Nagyon szeretem a paradoxonokat, így az is tetszik, hogy egy első látásra értelmetlen tevékenység (amikor az ember nem csinál semmit, sőt „kilép” az értelmes világból) valójában nagyon is értelmes, mert egyszerre segíti a meditálót abban, hogy enyhítse az oly racionálisnak és megalapozottnak tűnő szorongását, és abban, hogy pozitívabban észlelje az őt körülvevő világot. Már néhány hetes meditáció is tartós agyi változásokat hoz létre, melyek akkor is fennmaradnak, ha az illető éppen nem meditál. Persze a meditáció sem csodaszer: fontos, hogy a gyakorlás rendszeres legyen, mivel így lehet biztosítani a fejlődést és azt, hogy az ingerekkel és feladatokkal teli hétköznapok vissza ne „programmozzák” agyunkat a meditáció előtti állapotába.

A HVG két héttel ezelőtti számában megjelent egy adat, mely szerint az utóbbi 30 évben 40%-kal (!) csökkent az amerikai főiskolások empátiája. Nem lepődnék meg azon, ha a szorongásos és más pszichés betegségek aránya ezzel párhuzamosan hasonló növekedést mutatott volna, egyrészt mert észlelhetően több embernek van problémája önmagával, mint mondjuk 20-30 éve, másrészt mert – mint az előző fejtegetésből kitűnik – az empátia és a saját pszichés egészségünk szorosan összefügg egymással…

Az ADHD-sek és Asperger-szindrómások körében kimagaslóan magas a pszichés betegségek előfordulása, és ezért különösen sokat profitálnának a meditációból. Őket gyerekként arról lehet megismerni, hogy éretlenségük ellenére olyanok, mint egy kis felnőtt – már ami a pszichés problémáikat illeti. A meditációval kapcsolatos kutatások a fent ismertetettnél konkrétabb előnyöket is találtak esetükben, pl. a tipikus ADHD-tünetek enyhülését, javuló koncentrációt és munkamemóriát, javuló végrehajtó funkciókat.

Tudjuk? Merjük? Tesszük? – jut eszembe erről egy régi választási plakát-szöveg, csak most kérdőjelekkel.

Ha tetszett az írás, olvass el egy másik hasonló témájút is, melynek címe Az MBSR egyik fő előnye a figyelem, koncentráció fejlesztése, ami az oktatásban elsődleges – interjú Fazekas Gáborral!