Az elmúlt évtizedben rengeteget fejlődött az agykutatás, és lassan de biztosan megjelennek azok a könyvek, melyek az eredményeket lefordítják a hétköznapi gyakorlat nyelvére – így a gyereknevelés nyelvére is. Sokat idéztem az Üdvözöllek a gyermeked agyában! című könyvet, melynek egyes gondolatai alapvetően változtathatják meg felfogásunkat a gyerekek fegyelmezéséről, illetve a nem tipikus fejlődésről. Fontos állítása pl., hogy a túlérzékeny, akár neurológiai problémákkal terhelt gyermekkor megfelelő társas környezetben magas szinten teljesítő felnőttkorban folytatódhat (l. pitypang és orchidea-gyerek elmélet). Bár a gondolatok intézményi ismertsége és elismertsége úgy tűnik még várat magára, szülőként mindenképpen érdemes megismerni a tudományos tényeken alapuló megközelítést. A nemrég megjelent A gyermeki elme című könyv is hasonló szemléletű, bár tematikája szűkebb: kifejezetten azokra a készségekre fókuszál, melyeket a szülőknek kell(ene) megtanítani gyermeküknek, és szemléletében a mindfulness irányzatot képviseli. A szerzők (dr. Daniel Siegel, a UCLA orvosi karának professzora, a Mindsight Institute ügyvezető igazgatója és dr. Tina Payne Bryson, az intézet pedagógiai igazgatója) tudományos alapossággal és (időnként saját) példákkal illusztrálva mutatják be a mindful nevelés általuk kidolgozott alapjait. A könyv erőssége, hogy 12 konkrét technikát is ismertet, valamint az, hogy minden témánál megszólítja mind a gyerekeket, mind a szülő fejlődni vágyó énjét is – hiszen az tud hatékonyan mindful, integrált agyműködésű gyermeket nevelni, aki maga is elég jól működik…

De miért van szükség az elme integrálására? Úgy tűnik, az alapvető nevelési célok megvalósítása érdekében. A kutatások ugyanis feltárták, hogy „gyermekeink agyi integrációjának ösztönzésével és a felső agyterületeik fejlesztésével azt készítjük elő, hogy jobb barátokká, jobb házastársakká és jobb szülőkké váljanak. Például amikor egy gyermek megtanulja pásztázni az elméjében az érzeteit, a tudati képeit, az érzéseit és a gondolatait, akkor sokkal mélyebb megértésre tesz szert önmagáról, emiatt pedig képes lesz jobban uralkodni magán, és ügyesebben fog másokhoz kapcsolódni.A mentális egészség a szerzők szerint azt jelenti, hogy hajónkkal a „jóllét medrében” tudunk haladni, valahol középúton a merevség és a káosz között – és ezt csak jól integrált agyműködéssel lehet megvalósítani. A tudomány másik fontos felfedezése: tapasztalataink alakítanak minket, mivel a gyakran együtt tüzelő neuronok (idegsejtek) bejáratott idegpályát hoznak létre. Egy gyerek szüleinek, nevelőinek lehetősége van arra, hogy úgy alakítsák a gyermek környezetét, hogy a gyereknek része legyen a fontos tapasztalatokban. Ha azt gondoljuk, hogy ilyen koncepciózus nevelésre nincs időnk a hétköznapi élet forgatagában, akkor megnyugodhatunk: a nevelés éppen a feszültség és a hiszti pillanataiban a leghasznosabb a tanulás szempontjából. Nem arról van szó, hogy különleges körülményeket kell teremteni az adekvát tapasztalatok megszerzéséhez, sokkal inkább arról, hogy a hétköznapi helyzeteket kell jól „megoldani”. Ehhez a könyvben ismertetett alapelvek bármikor „előhúzhatók” és hasznosíthatók.

De mik azok a területek, melyek működését integrálni kell? A gyermeki elmében ötről van szó részletesen: 1. jobb és bal agyfélteke, 2. felső és alsó agyterületek, 3. emlékeink, 4. életünk különböző aspektusai, 5. önmagunk és mások integrálása.

1. A jobb és bal agyfélteke funkciói és együttműködési szükséglete közismert; a gyerekek (is) hajlamosak arra, hogy vagy a logikus gondolkodásért felelős, a törvény betűjét értő bal agyfélteke, vagy az érzelmeket irányító, a törvény szellemét értő jobb agyfélteke uralkodjon el rajtuk. Az első esetben ridegség, a második esetben hiszti lesz az eredmény. A szerzők tanácsa az, hogy kritikus helyzetekben szülőként először mindig a jobb agyféltekét használjuk, és kapcsolódjunk érzelmileg a gyerek problémájához, és csak ezután próbáljuk alakítani a gyerek viselkedését. Ez utóbbit se direkt utasítással, inkább pl. történetmeséléssel tegyük, ami segít bekapcsolni a gyerek bal agyféltekéjét, logikus, tudatos gondolkozását.

2. A primitívebb alsó (kis)agy és a tervezést, gondolkodást lehetővé tevő felső agy együttműködésének hiánya is számos nehéz helyzethez vezethet. Szülőként meg kell tanulnunk megkülönböztetni a két különböző területről származó hisztit: míg a felsőagy hisztijére érdemes keményen reagálni („terroristákkal nem tárgyalunk”), addig az alsó agy dührohamait éppenséggel kapcsolódással, illetve önnyugtató technikák megtanításával lehet csökkenteni.

3. Emlékeink a köztudattal ellentétben se nem hűek, se nem függetlenek aktuális állapotunktól, mert mindig asszociációk hálójából állnak. És a legtöbb emlékünkről ráadásul nem is tudunk, mert implicite őrizzük őket magunkban, mégis komoly befolyást gyakorolnak arra, hogyan reagálunk egy adott helyzetben. Az implicit emlékek explicitté tétele révén a szülő nagy segítséget tud nyújtani gyerekei lelki egészsége fenntartásához.

4. Felnőtteknél is gyakran előfordul, hogy „beleragadnak” egy-egy gondolatba, érzelembe, tudatállapotba. Ha megtanítjuk gyermekünket arra, hogy ne azonosítsa magát aktuális tudatállapotával, hanem mindig képes legyen önmagát sok különböző tudatállapot, vágy és érzet egységeként tekinteni, könnyebben elmozdulhat(unk) a holtpontról.

5. Végül önmagunk és mások integrálása is lényeges (és ez dr. Siegel szakterülete, az interperszonális neurobiológia). Az ADHD-s és autista gyerekek szempontjából a legtöbb probléma általában éppen ezen a területen, a társas integráció szintjén jelentkezik; pontosabban a korábbi 4 integrációs szint hiányosságai itt válnak leginkább nyilvánvalóvá. A könyv üzenete biztató: „még azok a gyermekek is, akik nem mutatnak veleszületett hajlamot a kapcsolódásra és az együttérzésre, képesek megtanulni, hogy mit jelentenek az emberi kapcsolatok, és vállalni a velük járó felelősséget.” A szerzők tanácsokat adnak arra nézve, hogyan lehet a szülői odafordulással, a kapcsolódást elősegítő tapasztalatok biztosításával, a családi együttlét örömének megélésével elősegíteni, hogy gyermekük receptívebb, nyitottabb legyen a másokkal kialakítandó kapcsolatokra.

A fentikből talán érződik, hogy a könyv komoly mondanivalóval bír, amit nem lehet néhány mondatban kielégítően tolmácsolni. Nagyon ajánlom tehát az elolvasását, mert utána értelmet nyer majd a könyv végében szereplő táblázat is, melyben a szerzők korosztályonként (3-6, 6-9, 9-12 évesek) lebontva foglalják össze a könyvben ismertetett 12 technika konkrét megvalósítását. És aztán már csak a gyakorlatba kell ezeket átültetni, de ezt már nem várhatjuk el a szerzőktől:)

A könyvben és magában a mindful parenting-ben elsősorban azt tartom forradalmian újnak, hogy nem arra fókuszál, mekkora szabadságot adjunk a gyereknek (ez nagymértékben ideológiai kérdés), és nem is kapunk kész – jól hangzó, de ritkán működő- recepteket gyermekünkhöz. És arról sincs szó, mit kell „tudni” a gyereknek x éves korában. Amiről viszont szó van: hogyan kövessük le és segítsük gyerekünk fejlődését a modern tudomány támogatásával, ideológiáktól mentesen, a saját tapasztalatainkra építve.

Ha tetszett az írás, olvass el egy másik hasonló témájút is, melynek címe Gyereknevelés az éber tudatosság jegyében!