Kim John Payne gyereknevelési tanácsadó könyve, az Egyszerűbb gyermekkor – Hogyan neveljünk nyugodtabb, boldogabb, magabiztosabb gyerekeket? sokáig vezette az eladási listákat, és nem is méltatlanul: az írás koherens nevelésfilozófiát tükröz, mégis személyes hangvételű és sok praktikus ötletet is tartalmaz. Segítséget kíván nyújtani abban, hogyan adjuk vissza gyerekeinknek a természetes gyerekkort, melyet a gyerekek táplálására, szórakoztatására és mielőbbi felnövekedésére szerveződő szakemberek, iparágak fenyegetnek. Payne „kumulatív stressz-reakcióként” határozza meg a mai gyerekek jellemző állapotát, amit a poszt-traumatikus stresszel rokonít, mert közös jellemzőik „a felfokozott éberség, az idegesség, a szorongás, az alkalmazkodóképesség hiánya, az impulzusok kontrolljára való képtelenség, az energiahiány és a másik nézőpontjának átvételére való képtelenség”. Az ADD (attention deficit disorder, figyelemhiányos rendellenesség), az ADHD (attention deficit hyperactivity disorder), OCD (obsessive compulsive disorder, kényszeres viselkedés) és ODD (oppositional defiant disorder, dacos ellenszegülés) mind a civilizációs ártalmak miatt kialakuló problémák gyermekpszichiátriai eredményei, és közös megoldásuk az egyszerűsített és szabályosabb otthoni életvitel bevezetésében rejlik.

Payne felfogása az ADHD-ről nem mondható általánosan elfogadottnak, mert ugyan egyre több tudományos kutatás van, mely kimutatja a mozgáshiány, a rossz táplálkozás, a tévézés káros hatásait, ezeket a szakemberek mint súlyosbító, és nem mint kiváltó tényezőket tartják számon. Éppen ebből az okból kifolyólag viszont a kelleténél kevesebb figyelmet is szentelnek neki – és talán azért is, mert a „hivatalos megoldások” eszköz-centrikusabbak, és kevés szakember érzi magát jogosultnak arra, hogy a hozzá forduló családok életvitelét kritizálja. Pedig Payne szerint a szülőknek önmagukon kell kezdeni a munkát: ha szoronganak és nyugtalanok, minden szeretetük ellenére sem tudnak stabil és biztonságos légkört nyújtani gyereküknek, és a testi lázhoz hasonlóan nem képesek felismerni és kezelni a gyermek vissza-visszatérő „lelki lázát”.

Milyen konkrét területeken kell a szülőnek tudatosan szervezni a család életét? A könyv négy fejezete négy ilyen területről ír részletesen, melyek a „környezet”, a „ritmus”, az „időrend” és a „felnőttvilág kiszűrése”.

A környezet fejezetben a szerző a játékok és ruhák számának drasztikus csökkentését, a mennyiségi elv minőségivel való felváltását tanácsolja. És bár nálunk nem általánosan jellemző az Amerikában uralkodó bőség, megfontolandó a tanács, hiszen a túl sok választási lehetőség megléte valóban minden területen vezethet a nemválasztáshoz vagy a szórt figyelemhez, míg a kevés lehetőség a kreatív játékot vagy akár a szintén kreatív unalmat táplálja. 🙂 Sok ADHD-s gyerek esetében azonban szerintem kicsit bonyolultabb a helyzet, mert az ilyen gyerekek sokáig nem képesek megérteni a különbséget a játék és a használati tárgy között. Gyakran egyáltalán nem is érdeklődnek a „gyártott” játékok iránt, viszont természetes kíváncsisággal szednek szét minden mást…Tehát sokszor nyilvánvaló a kreativitás megléte, és a szülő célja szükségszerűen inkább az, hogy ezt megfelelő keretek közé szorítsa, ill. megtanítsa a gyereket játékokkal is játszani.

A napi, heti ritmus az élet kiszámíthatóságának érzését biztosítja, és csökkenti a gyerekek szorongását, ezért fontos a családi vacsorák rendszeressége, illetve minden más családi rituálé. A második fejezetben említi a szerző, hogy érdemes megkeresni olyan feszültségcsökkentő „biztonsági szelepeket” (gyertyafényes vacsora, néma percek, amikor a családtagok átérzik az összetartozás élményét), amik segítségével könnyebb lesz az álomba merülés is. A gyerek táplálásával kapcsolatos tanácsok is itt kapnak helyet, melyek lényege az ízek leegyszerűsítése, és az, hogy a szülőnek érdemes kitartóan próbálkozni az új (természetes) ízek bevezetésével, mert sokszor csak 8.(!) kóstolásra fogadják el a gyerekek…

Az időrend fejezetben Payne „vetésforgó-elméletét” ismerteti, mely szerint a gyerekeknek szükségük van arra, hogy tevékenységeik változatosak legyenek, és a pihenés, semmittevés is helyet kapjon. A szülők ambíciói gyakran túl korán hajszolják bele a gyerekeket a versenysportokba, a mindennapos iskolán kívüli fejlesztésekbe, és egyébként is hajlamosak vagyunk arra, hogy gyermekünket élményekkel árasszuk el. Ebben a helyzetben a gyereknek semmi sem igazán értékes és elérhetetlen, így nem tanul meg vágyakozni és kivárni, pedig ezeknek komoly személyiségfejlesztő hatásuk van /lenne…A belső igény nélküli világban élve könnyen függővé is válhatunk tárgyaktól, tevékenységektől, a szerző szerint „A játékszerekkel zsúfolt gyerekszoba gazdája kielégületlenségre van kárhoztatva. Arra van „beállítva”, hogy az öröm a játékszereken múlik, és a következő mindig jobbnak ígérkezik az összes eddiginél. Hasonlóképpen az a gyerek, akinek nincs alkalma megélni a semmittevést – vagy ami még jobb, az unatkozást -, mindig a külső stimulációt, a tevékenységet vagy a szórakozást fogja hajszolni.”

A Felnőttvilág kiszűrése című utolsó fejezet ezen a nyomvonalon halad tovább, és azt javasolja, hogy óvódáskorú gyermekeket ne tegyenek ki a szülők a tévé hatásainak, mert nem fejleszti érzelmi intelligenciájukat, és felesleges, potenciálisan szorongáskeltő információkkal bombázza őket. Sőt Payne továbbmegy, és a szülőknek is öncenzúrát javasol: kerüljék a felnőtteknek szóló témákat gyermekük társaságában, hogy gyerekük minél tovább maradhasson benne a gyerekvilágban. Ezt nagyon szimpatikusnak tartom, de ADHD-s gyerekeknél azért ez sem ilyen egyszerű: ők intellektuálisan sokkal fejlettebbek, mint érzelmileg, és -tapasztalatom szerint – sokszor csak észérvek segítségével lehet őket lenyugtatni, illetve a megfelelő viselkedésre bírni…De köszönet a könyvnek, ezentúl fel fogom tenni magamnak a klasszikus kérdéseket, mielőtt megszólalok: Igaz-e? Fontos-e? Jóakaratú-e?

Összességében a könyv sok tanácsa hasznosnak tűnik az ADHD-s gyerekek nevelésében, de sok helyen inkább csak a szemlélet szimpatikus, aminek alapján saját megoldásokat kell találni. Ez abból adódhat, hogy Payne főleg neurotipikus gyerekekről ír és olyanokról, akiknek kvázi „szerzett” ADHD-jük van – hogy ilyen létezik, arra egy magyar neuropszichológus is utalt már egy interjúban. De az ADHD sokszor már a méhben kezdődik (a szerzőnek nincs igaza: a magzat az anyaméhben sincs biztonságban), és ilyenkor nem elég, vagy nem elég jó a könyv megoldásainak egy része. Legfontosabb állítása ettől függetlenül igaz: a természetesebb, ingermentesebb, „régimódibb” nevelés hatására nem súlyosbodnak tovább, sőt csökkenhetnek is az ADHD-s tünetek, mert az idegrendszer nemcsak a negatív, de a pozitív változásokra is rugalmasan reagál.

Az ADHD-s gyereket nevelő szülőknek azért is van nehéz dolguk, mert a szerző a természetes érzelmi érés mellett tör lándzsát, de éppen ez az, ami az ADHD-s és autista gyerekeknél nem olyan, mint „kellene”, vagy éppen sokkal lassabb, így emiatt is szükség van nagyobb szülői beavatkozásra. Nehéz eldönteni, hogy egy-egy viselkedésforma a természetes gyerekkor részeként “védendő”, vagy a lassult neurológiai fejlődés miatt fejlesztendő… Payne jó hasonlattal él, amikor az ideális gyerekkort az autó hátsó ülésen utazáshoz hasonlítja, amikor a gyerek érzékeli a haladást, érzékeli, hogy szülei uralják a helyzetet, és van ideje csendben elmélkedni, figyelni. Egy sajátos nevelési igényű gyermek esetében sokkal nehezebb a szülőknek megtalálni a család útját úgy, hogy közben nem tekintgetnek aggódva vissza a hátsó ülésen ülő gyerekre. Az autó amúgy is más útra kerül a gyerek állapota miatt, de arról gondoskodni, hogy a gyerek ne vegye észre, hogy ő okozta ezt, és ne képzelje magát vezetőnek – nem könnyű feladat.

Ha tetszett az írás, olvass el egy másik hasonló tárgyút is, melynek címe A mobilsugárzás áll az ADHD és az autizmus megszaporodásának hátterében?