Tavaly nyáron, miután elvégeztem az ADHD coaching szemléletű tanácsadó-képzést, egy nyereményjáték nyerteseként eljutottam a Coaching Camp nevű 3 napos eseményre, ahol a vállalati HR-esek és a gyakorló coach-ok ismerkedése, műhelymunkája zajlott. Úgy látszik, a szerencse tényleg megkedvelt, mert még ott is velem tartott: a zárósorsoláson egy egyéves tréner-team coach – facilitátor képzést nyertem. Októbertől mostanáig havonta 3-4 nap reggeltől estig vállalati tréningek százain megedződött trénerektől (Márton Mónika, Münnich Iván, Bölcskei Mónika, Vass Andi) tanulhattam a szakmát, csinálhattam a gyakorlatokat tanulótársaimmal együtt. Nagy kaland volt „civilként bekerülni a pályára”, és vállalati és/vagy releváns tudományos háttérrel bíró társak között lenni, de újra bebizonyosodott, hogy megfelelő emberek társaságában sokkal fontosabb, hogy hová mész annál, hogy honnan jössz.

Nem is magáról a képzésről szeretnék írni, hanem arról, hogy pár napja lezajlott a vizsga, és mivel továbbra sem tervezem, hogy vállalati közegben / témákkal fogok dolgozni, a záróvizsgám gyakorlatát a Figyelemkontroll témájából vezettem le, és a mindful szülőségről tartottam tréninget. Kezdő trénerként mindenképpen szeretnék majd elvégezni még néhány téma-specifikus képzést, mint pl. a Mindful Motherhood trénerképzőt, vagy az Erőszakmentes kommunikáció trénerképzőjét, de most saját anyagot vittem, és egyik kedvenc könyvemet, dr. Daniel Siegel-dr. Tina Payne Bryson A gyermeki elme c. könyvét „dolgoztam fel”. Erről az (állítólag nagyon sikeres:) vizsgáról írok, mert a végén volt egy játékos gondolatkísérlet, amit talán másoknak is érdemes lefuttatni.

Bevezetésképpen azt tisztáztuk, ki mennyire jártas a mindfulness-témában, aztán arról ötleteltünk közösen, milyen okok állhatnak a különböző meditációs módszerek térnyerésének hátterében. Ezt követően úgy fél órában bemutattam a mindfulness irányzatot, illetve a könyvet (nem volt könnyű, napokig lehetne róla beszélni). Ismertettem az elme integrációjának 5 területét, melyet szülőként kell elősegítenünk gyerekünknél (1. jobb-bal agyfélteke, 2. alsó-felső agy, 3. emlékek, 4. tudat kereke, 5. interperszonális integráció; részletesebben itt írtam róla). Aztán jött az első „mindfulness-kérdés”: Téged melyik szólít meg leginkább? Vagy azért, mert a magaddal vagy mással való munka folyamán tudatosult benned, hogy fontos kérdés, vagy azért, mert még soha nem hallottál róla, de érdekel, vagy mert a legjobb vagy benne…

Te hogy vagy ezzel, kedves Olvasó?

Az elmélet után a gyakorlat sem maradhatott ki. A résztvevők eltérő tapasztalatai és érintettsége miatt nem konkrét szituációk feldolgozást választottam, hanem azt, hogy együtt lépjünk be egy elképzelt történetbe, ahol a mindful szülői készségek értelmezhetők lesznek. A Só című mese szolgált ehhez keretül (itt nézhető meg), melyben a nem éppen mindful király-apuka olyan konfliktusba keveredik lányával, mely akár végzetes is lehetne. A mesében persze minden jóra fordul a végén, de én (a cél szentesíti az eszközt) előrehoztam a pozitív végkifejletet, és arra kértem a résztvevőket, hogy játsszuk azt: a király felteszi a lányainak az ominózus kérdést, majd – valamilyen csoda folytán – „megvilágosodik”, és egyik pillanatról a másikra mindful lesz. Képes lesz arra, hogy elemezze korábbi tapasztalatait és levonja belőlük a tanulságot – és persze integráltan gondolkodik, cselekszik. Hogy ez mivel jár a történet folyására? Ezt a tréning résztvevőinek kellett elképzelni és eljátszani, méghozzá 5 különböző király, az 5 integrálandó terület 1-1 megszemélyesítőjének reakciói formájában. Ehhez adtam egy kis segítséget is, némi betekintést a király életébe.

A lányok születése nagy változást jelentett a királyi udvarban. A felséges asszony évekig ki se látszott a pelenkák közül, és nem tudott mindig a király szolgálatára lenni se politikai tanácsokkal, se másképp. Felcseperedve a lányok nagyon rendes és kötelességtudó személyeknek bizonyultak, sok örömet okoztak apjuknak. A legkisebb lánynak volt csak egy furcsa szokása: néha érthetetlen dolgokat mondott. Pl. ha jó kedve volt, azt mondta, madárfogás, és csak az udvari bolond tudta kihámozni ebből, hogy ezzel a „madarat lehet velemi fogatni” mondást foglalta össze egy szóban. A királylányok jó testvérek voltak, de szerettek vetélkedni: ha az egyik 10 palacsintát evett meg ebédnél, a másik 11-gyel próbálkozott, a harmadik meg 12-vel, így időnként komoly gyomorrontásba torkolt a lakoma. A király híres volt hirtelen természetéről: a hóhér nem is végezte ki rögtön a halálraítélteket, mert tudta, hogy ura másnap minden másodiknak megkegyelmez. A király soha nem gondolkodott azon, mit miért csinál, sokszor úgy érezte, mintha valami külső erő mozgatná, vagy mintha megnyomnának rajta egy gombot, és váratlanul elkezdett sírni vagy káromkodni. Ha a felesége ilyenkor a közelben volt, azonnal kifaggatta, mire gondolt, mit tapasztalt, amikor kijött a királyon az önmaga számára is érthetetlen viselkedés, és olyankor mintha jobb lett volna. Nagyon bele tudta magát élni mindenbe, és ha uralkodós kedvében volt, akkor mindenkivel (még a lányaival is) lekezelő stílusban beszélt, ha viszont kertészkedni volt kedve, akkor a háborúra készülő szomszéd királlyal is csak kertészeti szakkérdésekről volt hajlandó beszélgetni. Most éppen az foglalkoztatta nagyon, mi lesz a birodalmával halála után, és szerette volna egy határozott döntéssel megoldani ezt a kérdést. Talán azért is, mert sokat volt szomorú, senkivel sem érezte jól magát. Míg régen olyan jól eljátszott a lányokkal, most nem találta meg velük a hangot, és úgy érezte: utat kell nekik engednie, ő már nem is akar az élettől semmit.

Kedves Olvasó, ha van kedved, gondold Te is végig, vajon hogyan változtatta meg a király viselkedését, hogy 1. jobb-bal agyféltekéjét tekintve, 2. alsó-felső agyterületeit tekintve integrált, 3. a múlt eseményeit képes explicitté tenni és ennek megfelelően cselekedni, 4. kívülről látja tudatának kerekét, 5. interperszonálisan integrált.

Ha tetszett az írás, olvass el egy másik hasonló témájút is, melynek címe Az integrált gyermeki elme!