Olvasóim talán emlékeznek, milyen nagy port vert fel nyáron, hogy Budapesten járt egy neves amerikai pszichológus, Philip Zimbardo, hogy bemutassa és meghonosítsa Hősök tere nevű projektjét. A projekt a nyilvánosság csatornáit felhasználva hívja fel a figyelmet arra, hogy nem szabad mindig, minden körülmények között engedelmeskednünk a társas, társadalmi elvárásoknak, mert bizonyos helyzetekben morálisabb “hősnek” lenni, kiállni saját igazunkért. Tréningsorozat formájában, iskolákban illetve tanároknak adják át ezt a felfogást, aminek egy érdekes aspektusáról írt a HVG Business Extra.

(Egy kis személyes szál: meglepődtem, mikor Zimbardo megjelent nálunk, mert addig csak egy volt a 20 évvel ezelőtt forgatott szociálpszichológia-tankönyvem szereplői között. Börtönben végzett kísérletei miatt tanultunk róla: a véletlenszerűen rabnak, illetve börtönőrnek beosztott diákok olyan alaposan azonosultak szerepükkel, hogy 6 nap után abba kellett hagyni a kísérletet a depresszió és a szadizmus megjelenése miatt. Nemcsak azon akadtam fenn, milyen lelketlenül viselkednek az emberek, hanem azon is, hogy pszichológusok ilyen helyzetbe hozhatnak kísérleti alanyokat, és utána még érvényesnek is tekintik a laboratóriumi eredményeket… Fel is vettem egy “Empirikus kutatások etikai kérdései” című kurzust, ahol megtudtam, hogy már tilos ilyen kutatásokat végezni. De ettől függetlenül egyetértek Zimbardoval, az embereket meg kellene tanítani arra, hogy individuumok maradjanak éles helyzetekben is, nem csak a másik háta mögött.)

A Hősök tere projekt keretében tanítják a fejlődés-fókuszú gondolkodásmódot is, aminek alapjait Carol S. Dweck fektette le Szemlélet – A siker lélektana című könyvében. A lényeg az, hogy a fejlődő szemléletmódú emberek, akik nem tekintik egyszer s mindenkorra adottnak képességeiket és személyiségüket, hosszú távon sikeresebbek a rögzült szemléletmódú embereknél, akik kevésbé rugalmasan válaszolnak a kihívásokra. Szülőként, pedagógusként akkor tehetünk legtöbbet azért, hogy egy gyermek fejlődő szemléletmódúvá váljon, ha nem alaptulajdonságait és az elért eredményeket, hanem a próbálkozást és magát a folyamatot dicsérjük, bátorítjuk. (Egyébként régi morálfilozófiai, sőt jogi kérdés is, hogy a szándék vagy a tett minősíti-e inkább az embert.)

Az eltérő idegrendszeri fejlődésű gyermekek esetében, amikor a tett (viselkedés, produktum) “színvonala” akár évekkel is elmaradhat a kívánatostól, a szülő könnyen belefárad abba, hogy azt dicsérje, ami egy sokkal kisebb gyereknél is “normális” elvárás lenne. Sajnos sok nevelési tanács is az eredmények monitorozását javasolja (pl. jutalompont-rendszer), és a szándékot, a próbálkozást ritkán lehet olyan pontosan “mérni”, hogy beilleszkedjen egy ilyen rendszerbe. Ki szokott desszertet adni azért, mert a gyerek hajlandó egy falatot enni az elé tett egészséges ételből, vagy egyáltalán kicsit pozitívabban viszonyul hozzá? Pl. hosszabb ideig elviseli a látványát az asztalon (ADHD-s, autisztikus gyerekeknél ugye ez is probléma szokott lenni, nálunk pl. a zöldborsó “gusztustalan”). És ezek még viszonylag jól körülhatárolható “próbálkozások”, ennél sokkal elmosódottabb kontúrú szándékok és részeredmények is vannak, amiket egy rigid (“következetes”) rendszerben nem lehet észlelni és jutalmazni. A 25-35 gyerek felügyeletét, oktatását ellátó pedagógusok esetén több létjogosultsága van, hogy a teljesítmény alapján értékeljenek, hiszen óhatatlanul is szubjektív lesz, ha más alapján szeretnének. De egy családban megilletné a gyereket a szinte kizárólagos figyelem és magas szintű támogatás – különösen, ha érzékeny és az átlagnál több segítségre van szüksége.

Ha tetszett az írás, olvass el egy másik hasonló témájút is, melynek címe ADHD-sek pszichocentrikus nevelése!