Régóta kísérem figyelemmel dr. David Rabiner írásait. A Duke Egyetem pszichológia-idegtudomány tanszékének kutatóprofesszora hetente küldi el e-mailben az általa legfontosabbnak ítélt ADHD témájú híreket; sok olyan is van köztük, ami nem kerül fel a Science Daily hírportálra, pedig hasonló tudományos igényesség jellemzi. Volt már szó kutyás terápiáról, empatikus nevelésről és gyógyszerekről is, ezen a héten pedig a neurofeedback terápiával kapcsolatban mutatott be új eredményeket.

A neurofeedback terápia (EEG biofeedback) segítségével a gyerekek megtanulják a fókuszált figyelmet, hiszen a számítógépet csak akkor tudják irányítani, ha agyhullámaik ennek megfelelő mintázatba rendeződnek. A fókuszált figyelmet aztán „kiviszik” a terápiás környezeten kívülre is, ami mérhető pozitív változást hoz viselkedésükben és teljesítményükben is. 2012 októberében az Amerikai Gyermekorvosok Akadémiája a neurofedback-et legmagasabb (Level 1) szintű terápiának nyilvánította, egy szintre helyezve a gyógyszeres kezeléssel. Dr. Rabiner utal rá, hogy ezt számos kutatás eredményére alapozták, de a kutatásoknak volt egy gyenge pontja: a gyerekeket nem véletlenszerűen osztották be a neurofeedback-es és a gyógyszeres csoport valamelyikébe, hanem a szülők választása alapján.

Azóta két olyan kutatás is napvilágot látott, melyeknek bizonyító erejét nem csökkenti ez a hiányosság. A BMC Psychiatry szaklapban megjelent kutatásba 91, 6 és 18 év közötti norvég gyereket vontak be. A neurofeedback terápiás csoportba kerülők 10 héten át heti 3-szor 40 perces terápiás alkalmakon vettek részt, melyek célja a béta agyhullámok erősítése, a théta agyhullámok gyengítése volt. A gyógyszeres csoport tagjai metylphenidate-ot kaptak, testsúlykilogrammonként 1 mg-ot 2-szer egy nap. Egy kombinált csoport mindkét kezelésben részesült.

A szülők mindhárom csoport esetén a figyelemhiány és a hiperaktív-impulzív tünetek csökkenéséről számoltak be. A csoportok között egy kis különbség volt a neurofeedback csoport javára, az ő figyelemzavaruk csökkent leginkább. Váratlan eredmény volt, hogy a hiperaktív-impulzív tünetek még a figyelemzavarnál is jobban enyhültek.

Egy másik kutatásban, mely a Biological psychology szaklapban jelent meg, nemcsak a szülőktől, hanem a tanároktól is kértek visszajelzést, és 2 illetve 6 hónapos utánkövetést is végeztek. Ebben a 20 hétig tartó kutatásban 23, 7 és 14 év közötti spanyol gyerek vett részt. A neurofeedback-terápia heti 2-szer 30 perces volt, míg a gyógyszeres csoportba kerülők kg-onként 1 mg metylphenidate-ot kaptak. A gyerekek a 6 hónapos utánkövetésig folyamatosan szedték a gyógyszert.

Az eredmények: az édesanyák mindkét csoport esetében jelentős csökkenésről számoltak be a figyelemzavar és a hiperaktív-impulzív tünetek terén, a csoportok között nem volt szignifikáns különbség. Az ellenszegülő magatartás és egyéb fogyatékok mértéke is csökkent, az eredmények 2 illetve 6 hónap után is fennmaradtak. Az apák kisebb változást észleltek gyermekeiken mindkét csoport esetén. A két csoport közötti egyetlen különbség, hogy a gyógyszeres csoportba kerülőknél alacsonyabbnak ítélték az ellenszegülést a 6 hónapos utánkövetéskor. A tanárok nem észleltek változást közvetlenül a terápia után, de 2 illetve 6 hónap távlatában már igen, szignifikánsan jobbnak ítélték meg mindkét csoport diákjait a figyelemhiány, a hiperaktivitás és az impulzivitás szempontjából. A gyógyszeres csoportnál valamivel nagyobb volt az érzékelt változás, viszont a neurofeedback terápiát végzettek a matematika kivételével minden tárgyból átlagosan javítottak, ami nem volt igaz a gyógyszeres csoportra.

Dr. Rabiner felveti, hogy a kutatások erejét csökkenti a viszonylag kis minta, ill. az, hogy nem volt vak a kísérlet. És az is, hogy nem derült ki a kutatási jelentésekből, hogy valóban bekövetkezett-e a béta/théta arány javulás, vagy a terapeuta törődése hozott pozitív változást. Emellett ismeretes, hogy a gyógyszer adagolásának nem a legjobb módja a sztenderd, kilogrammhoz kötött dózis. Ezzel együtt úgy látja: „A neurofeedback pozitív hatása az ADHD-ban megközelíti a gyógyszeres kezelését. A 2. kutatás arra is utal, hogy a neurofeedback olyan tanulmányi javulást hoz, amit a gyógyszeres kezelés nem.”

Dr. Rabiner összefoglalójában van egy vicces rész is: „Egyik kutatást sem az USA-ban folytatták le, így aggályos lehet, hogy érvényesek-e az eredmények az amerikai gyerekekre.” De aztán gyorsan lezárja a kérdést: „De tudomásom szerint nincs olyan ok, ami miatt mást várhatnánk itt.”

Azt hiszem, hogy a különbség tényleg nem a gyerekek, inkább a felnőttek között van. Amerikában már régóta ismert az ADHD, és az érintettek túlnyomó többsége magától értetődőnek tartja a gyógyszeres kezelést. Európában viszont csak most kezdett nőni a tudatosság (és a diagnózisok száma is), és sokan szeretnének nem-gyógyszeres megoldást találni. És ahogy a mondás is állítja: aki keres, az talál… Remélem, hogy az élénkülő kutatási kedvre nagyobb szakmai elismerés fog épülni, és az USA-hoz képest sokkal nagyobb körben tud elterjedni ez az „alternatív” kezelési mód.

Ha tetszett az írás, olvass el egy másik hasonló témájút is, melynek címe Van itt egy orvos?