10 éve egyáltalán nem foglalkoztatott az autizmus kérdése, de kezembe akadt egy fényképekkel illusztrált önéletrajzi mű, és alig tudtam letenni (csak az utolsó oldal után): Donna Williams Léttelenül című könyvéről van szó, melyben az azóta íróként, festőként és autizmus speaker-ként elismert hölgy ír arról, milyen nehezen találta meg önmagát – és hogy a keresés közben felfedezte problémái gyökerét, az autizmust. Szikár mondatai tűélesen rajzoltak ki egy másik világot, olyat, ahol mélységes magány van, mert a társas szabályok korántsem magától értetődőek – de ahonnan kellő akaraterővel ki is lehet törni. Nem sokkal azután, hogy elolvastam, egy barátnőm elmondta, hogy 4 éves kisfiát autizmussal diagnosztizálták, így Neki adtam ezt a könyvet. Aztán amikor pár évvel később elújságoltam Neki, hogy az enyémet is, kicsit elfogódottan kérdezte, visszaadja-e:) De nem kértem vissza a könyvet, a lényeget már kivettem magamnak belőle, szerencsére idejekorán: azt hiszem, a könyv segítségével kezdettől könnyebben értettem, hogy miben különleges a kisfiam világa, és hogyan lehet hozzá közelebb kerülni.

Aztán nem is éreztem szükségét, hogy autista/ADHD-s önéletírásokat olvassak (bár talán kivételt képez Dominic O’Brien és dr. Máté Gábor önéletrajzi elemeket is tartalmazó, a blogomon is említett könyve, de ezeket nem a sztori miatt olvastam), a megkerülhetetlen filmekben úgyis hemzsegnek az ilyen furcsa figurák, l. Agymenők-sorozat, a Híd vagy a Tetovált lány. De nemrég megláttam John Elder Robison Nézz a szemembe – Életem Asperger-szindrómával című könyvét, és mivel nagyon érdekel a rock zene világa, muszáj volt megszereznem, mert belepillantva láttam, hogy Robison olyan rock-legendákkal dolgozott együtt, mint a KISS… Nem bántam meg, hogy elolvastam, a könyv a Léttelenül férfi oldalról megírt változata, ami a defókuszált tekintetű arcok fényképei helyett műszaki találmányokkal van telezsúfolva. A filozófia professzor és költőnő gyermekeként született Robison végigjárja az ADHD-s? Asperger szindrómás? gyerekek gyakori útját: nehezen barátkozó “kis professzor”, 16 évesen iskoláit elhagyó diák, egy szubkultúra “okosembere” (a KISS füst- és fényokádó gitárcsodáinak tervezője, építője), majd megbecsült mechanikus- és digitális játékfejlesztő. 35-40 éves kora után találja meg helyét: az önálló, kreatív munkát autójavítójában, majd az Asperger-szindrómások szószólójának szerepében.

A könyv dr. Máté Gábor Szétszórt elmék című könyvének illusztrációja is lehetne: a különleges érzékenységgel, kiemelkedő intellektussal született, de szétcsúszott szülei által elhanyagolt gyerek csak intellektusára támaszkodva vészeli át a gyermekkort, és az igazi érzelmeket felnőttként tanulja. Pedig ő a felelős 8 évvel fiatalabb öccséért is (Augusten Burroughs számára is traumatikus volt a gyermekkor, ezt nemrég könyv és film formájában megjelent, sötét iróniájú Kés, villa, olló című művében meséli el). Egy ízben meg is beszélik, hogy egyetlen dolgot kellene lecserélni, hogy minden jó legyen: a családjukat… Robison az Asperger-szindrómát adottságnak tekinti, de nem tartja szükségszerűnek a problémás végkifejletet, és kiemeli a környezet, a család szerepét: “Hiszek abban, hogy azok a gyerekek, akik hozzám hasonlóan nagyjából az autizmus spektrum közepén vagy inkább a jobban funkcionáló felén helyezkednek el, kellő stimuláció és inspiráció híján olyan mértékben képesek bezárkózni a saját világukba, hogy utána már nem vagy csak nagyon nehezen képesek beilleszkedni a társadalom kialakult köreibe, függetlenül attól, hogy mindeközben pl. egy adott területen hihetetlenül kimagasló tudás birtokában vannak.”

A színes élettörténet tulajdonképpen pszichológiai fejlődésregény, melyben nyomon követhető, hogyan gazdagodott Robison személyisége: hogyan vált az öccsét Kullancsnak hívó, vele bátran és durván kísérletezgető fiúból saját gyermekét a kötődő nevelés (!) alapján gondozó apává, az értelmetlen és életveszélyes tréfák kiötlőjéből kötelességtudó menedzserré majd luxuskocsik egyedi szervizelőjévé, a társadalmi eseményekből gúnyt űző különcből a helyi társadalom megbecsült tagjává. A könyv fő mondanivalója, hogy Aspergeresként is fel lehet nőni, be lehet illeszkedni a neurotipikusak közé úgy, hogy közben meg lehet őrizni eredeti személyiségünket is. Nagyon plasztikusan ír érzelmi fejlődéséről: “Amiket akkoriban (35 éves kora előtt) írtam, sivárak, mindenféle érzelmi töltést nélkülöznek. Azért nem írtam akkoriban az érzéseimről, mert nem értettem őket. Ma már azzal, hogy képes vagyok több mindent is megkülönböztetni az érzelmi életemben, mindezt meg is tudom fogalmazni – szóban és írásban egyaránt. Robison bátran ír arról is, hogy ez a fejlődés paradox jellegű: “Viszont azért is nagy árat kellett fizetnem, hogy fejlődhessen az érzelmi intelligenciám. Ha ma ránézek egy-egy 20 évvel ezelőtt tervezett áramkörre, teljesen olyan, mintha azt nem is én készítettem volna… Amiket akkor létrehoztam, az agyam azon részének teremtményei voltak, amelyet ma már képtelen vagyok használni.” Egyenesen a Virágot Algernonnak című könyv főszereplőjéhez hasonlítja magát, akit először zsenivé műtenek, majd végig kell néznie szellemi leépülését. De azért mégis van különbség: “Az én történetem azonban nem szomorú, hiszen az agyam továbbra is működőképes…Meg vagyok győződve, hogy az IQ-m sem csökkent, viszont ahelyett, hogy mindent egyetlen területre leszűkítve hasznosítaná, a tudásomat ma már sokkal szélesebb területen vagyok képes alkalmazni…Mindent egybevetve azt hiszem, jó vásárt csináltam…ma sokkal örömtelibb, gazdagabb és teljesebb az életem, és ezt leginkább annak köszönhetem, hogy velem együtt az agyam is fejlődött.”

Korábbi életét végigkísérte a szorongás – nemcsak a biológiai szintű, amit társaságban (főleg nők társaságában) élt át, hanem az attól való félelem is, hogy rendellenes viselkedése mögött egy szörnyeteg, egy pszichopata én rejlik, mely bármikor előtörhet. Ezt a félelmet környezete ültette el és erősítette benne az olyan kritikákkal, melyeket pl. azért kapott, mert nem nézett mások szemébe beszéd közben – innen a gyerekkori parancs, a Nézz a szemembe mint könyvcím. Robisonnak sokat segített, hogy megértette az Asperger-szindróma mibenlétét (pl. hogy nehéz egyszerre több irányba, befelé is kifelé is figyelnie), és hogy megismerkedett a modern idegtudományi szemlélettel, a környezeti hatások miatt folyamatosan fejlődő, plasztikus agy elméletével. “Ha ezt már fiatalabb koromban is tudtam volna, sokkal kevesebb fájdalmon mentem volna keresztül”, állítja, és – mint honlapján is látható – komoly szerepet vállal az autizmus modern koncepciójának megismertetésében, hogy másoknak ne kelljen ezen az úton végigmenniük. Sok sikert kívánok hozzá innen is:)

Ha tetszett az írás, olvass el egy másik hasonló témájút is, melynek címe Dominic O’Brien, az ADHD-s memóriabajnok 1!