Nemrég jelent meg Elaine N. Aron Szuperérzékeny gyerekek című könyve, mely a sikeres Szuperérzékeny vagyok? könyv szellemében vizsgálja meg a szuperérzékeny emberek gyerekkorában felmerülő kérdéseket.

Nehéz pontosan meghatározni, ki számít szuperérzékeny gyereknek, mert a 23 kérdéses szülői kérdőív olyan általános állításokat tartalmaz, mint „általában nem rajong a nagy meglepetésekért”, vagy „mintha olvasna a gondolataimban”, bár hangsúlyosak a szenzoros érzékenységet tesztelő kérdések is, mint pl. „panaszkodik, hogy szúrós a pulcsija, töri a varrás a zokniját, vagy viszket a nyaka a ruhacímkétől”. A könyvben később sok olyan probléma kerül elő, amivel ADHD-s vagy Asperger szindrómás gyerekek szülei is találkoznak, de Aron szerint nem róluk van szó. Magyarázata viszont nem túl meggyőző: szerinte az ADHD-sek akkor sem képesek odafigyelni, ha nincsenek túlingerelve, a szuperérzékenyek viszont igen... Az Aspergereseknek meg nincs társas érzékük, míg a szuperérzékenyeknek kifejezetten erős…De hagyjuk a terminológiai vitát – bár Aron pszichológus és pszichoterapeuta, nem szakkönyvet írt, így könyve úgyis megtalálja azokat, akik magukra/gyerekükre ismernek a leírások alapján.

A könyv fő üzenete a címből is kirajzolódik: ez az emberek 15-20%-ára jellemző érzékenység nem hiper, hanem szuperérzékenység, tehát nem probléma, hanem plusz adottság. Az orvosi nyelvben a hiper- előtag a kívánatosnál többre utal, l. a hipertónia, hiperaktivitás szavakban, a köznyelvben pedig még jobban látszik a különbség: mennyivel jobb szupermarketben vásárolni, mint hipermarketben…Az eredeti cím angolul highly sensitive, különösen érzékeny, a fordítás tehát bombasztikusabb, de jól visszaadja a szándékolt jelentést.

A szuperérzékenyek adottságainak kibontakoztatásához a szülőknek sok plusz energiát kell befektetniük, és a könyv ehhez ad tanácsokat a gyermek csecsemőkorától kezdve a fiatal felnőttkoráig. A tanácsok nem térnek el lényegesen azoktól, mint amiket egy ADHD-s gyerek neveléséhez javasolt gyerekpszichiátriai tanácsadó anyagban olvashatnánk, de a szellemiségük miatt mégis minden máshogy hangzik: Aron nem egy nehéz helyzet menedzselését kívánja segíteni, hanem a kreatív, tehetséges gyerekeknek járó plusz empátia és odafigyelés mindennapi trükkjeit osztja meg az olvasókkal. Csak egy példa erre:

A legtöbb szuperérzékeny gyermeket az a néhány rossz tapasztalata akadályozza, amikor túlingerelt állapotban nem sikerült jól teljesítenie. Később azzal próbálja csillapítani az őt erősen megviselő bírálat és szégyen okozta fájdalmat, hogy közönyt színlel. Ezt a problémát magam is átéltem a fiammal. Ő is önvédelemből fogadta közönyösen mind a dicséretet, mind a bírálatot, ráadásul csúnyán írt, és hajlamos volt összecsapni a leckéjét, ezért gyenge tanulónak könyvelték el. Én persze tudtam, hogy valójában nem az. Úgy oldottam meg a dolgot, hogy néhány éven át rajta tartottam a szemem az iskolai munkáján, minden dolgozatát átnéztem, hogy rendesen elkészíti-e, ha kellett, akár saját kezűleg le is gépeltem (de sohasem én írtam meg, csak a szöveg végleges változatát fogadtam el).”

Néhány posztomból már biztos kiderült, hogy én is azt gondolom, a szuperérzékenység nem elnyomandó probléma, viszont szerintem pusztán pszichológiai eszközökkel nem menedzselhető. (Aron is említést tesz arról, hogy időnként szükség lehet más módszerekre: a stimulánsokat bizonytalan hosszútávú hatásuk miatt lehetőleg kerülendőnek tartja, de alternatív módszerekről nem ír.) Így a könyvhöz való viszonyom is végig ambivalens volt: szimpatikus, hogy nagy hangsúlyt helyez a családi stressz csökkentésére, és rövid távon illetve hosszú távon használatos tanácsokat is ad erre. Szép az empatikus, segítő hozzáállás is, de szerintem ez nem tanulható, a könyv legfeljebb megerősíti az arra hajlamosakat abban, hogy jól teszik, ha nem hallgatnak azokra, akik a „keményebb”, a felszínen hatékony nevelési technikákat kérik tőlük számon.

A könyv legnagyobb pozitívuma számomra az, hogy megmutatja: vannak, akik az éppen érvényben lévő orvosi kategóriáktól és az iskolai értékrendtől eltérően szeretnének gondolkodni magukról, gyermekükről. A felnőtt ADHD-sekkel kapcsolatos kutatásokból ismeretes tények itt is visszaköszönnek: kevesen szereznek diplomát, sok társas és pszichés problémájuk van stb. Bár a Szuperérzékeny gyerekek-könyvön alapuló nevelés részben csökkentheti ezek előfordulását, a problémák súlyosságának átértelmezése is segít azokat relativizálni:

Ők később választanak pályát, s bár a nők talán az átlagosnál hamarabb mennek férjhez, sokan közülük életük igazi párját csak később, egy válás után találják meg. A késlekedésnek több oka is van. Egy szuperérzékeny még fiatal felnőttként is csak szedegeti össze az önbizalmát, mert kisebbséget képvisel egy olyan világban, amely a többségnek kedvez. Hibát követ el, ha úgy választ, ahogyan egy nem érzékeny ember tenné az ő helyében; ilyenkor elölről kell kezdenie a dolgot. Azért is kerüli a korai elköteleződést, mert jobban átgondolja a lehetőségeket, és tisztábban látja az impulzív cselekedetek következményeit.

Hogy mit tehet ilyenkor a szülő? Türelmesen odafigyelve meghallgatja gyermekét.”

Az ilyen könyvek arra is jók, hogy átérezzük: az élet nem népességstatisztikába kerülő adatok összessége, hanem ösvény, amit mindenki maga tapos ki magának, és egyáltalán nem biztos, hogy az átlagnál több/kevesebb, jobb/rosszabb szavakkal kell gondolkodnunk róla.