Nézz a szemembe

Posted by on okt 2, 2014 in Blog, Nevelés | 0 comments

10 éve egyáltalán nem foglalkoztatott az autizmus kérdése, de kezembe akadt egy fényképekkel illusztrált önéletrajzi mű, és alig tudtam letenni (csak az utolsó oldal után): Donna Williams Léttelenül című könyvéről van szó, melyben az azóta íróként, festőként és autizmus speaker-ként elismert hölgy ír arról, milyen nehezen találta meg önmagát – és hogy a keresés közben felfedezte problémái gyökerét, az autizmust. Szikár mondatai tűélesen rajzoltak ki egy másik világot, olyat, ahol mélységes magány van, mert a társas szabályok korántsem magától értetődőek – de ahonnan kellő akaraterővel ki is lehet törni. Nem sokkal azután, hogy elolvastam, egy barátnőm elmondta, hogy 4 éves kisfiát autizmussal diagnosztizálták, így Neki adtam ezt a könyvet. Aztán amikor pár évvel később elújságoltam Neki, hogy az enyémet is, kicsit elfogódottan kérdezte, visszaadja-e:) De nem kértem vissza a könyvet, a lényeget már kivettem magamnak belőle, szerencsére idejekorán: azt hiszem, a könyv segítségével kezdettől könnyebben értettem, hogy miben különleges a kisfiam világa, és hogyan lehet hozzá közelebb kerülni. Aztán nem is éreztem szükségét, hogy autista/ADHD-s önéletírásokat olvassak (bár talán kivételt képez Dominic O’Brien és dr. Máté Gábor önéletrajzi elemeket is tartalmazó, a blogomon is említett könyve, de ezeket nem a sztori miatt olvastam), a megkerülhetetlen filmekben úgyis hemzsegnek az ilyen furcsa figurák, l. Agymenők-sorozat, a Híd vagy a Tetovált lány. De nemrég megláttam John Elder Robison Nézz a szemembe – Életem Asperger-szindrómával című könyvét, és mivel nagyon érdekel a rock zene világa, muszáj volt megszereznem, mert belepillantva láttam, hogy Robison olyan rock-legendákkal dolgozott együtt, mint a KISS… Nem bántam meg, hogy elolvastam, a könyv a Léttelenül férfi oldalról megírt változata, ami a defókuszált tekintetű arcok fényképei helyett műszaki találmányokkal van telezsúfolva. A filozófia professzor és költőnő gyermekeként született Robison végigjárja az ADHD-s? Asperger szindrómás? gyerekek gyakori útját: nehezen barátkozó “kis professzor”, 16 évesen iskoláit elhagyó diák, egy szubkultúra “okosembere” (a KISS füst- és fényokádó gitárcsodáinak tervezője, építője), majd megbecsült mechanikus- és digitális játékfejlesztő. 35-40 éves kora után találja meg helyét: az önálló, kreatív munkát autójavítójában, majd az Asperger-szindrómások szószólójának szerepében. A könyv dr. Máté Gábor Szétszórt elmék című könyvének illusztrációja is lehetne: a különleges érzékenységgel, kiemelkedő intellektussal született, de szétcsúszott szülei által elhanyagolt gyerek csak intellektusára támaszkodva vészeli át a gyermekkort, és az igazi érzelmeket felnőttként tanulja. Pedig ő a felelős 8 évvel fiatalabb öccséért is (Augusten Burroughs számára is traumatikus volt a gyermekkor, ezt nemrég könyv és film formájában megjelent, sötét iróniájú Kés, villa, olló című művében meséli el). Egy ízben meg is beszélik, hogy egyetlen dolgot kellene lecserélni, hogy minden jó legyen: a családjukat… Robison az Asperger-szindrómát adottságnak tekinti, de nem tartja szükségszerűnek a problémás végkifejletet, és kiemeli a környezet, a család szerepét: “Hiszek abban, hogy azok a gyerekek, akik hozzám hasonlóan nagyjából az autizmus spektrum közepén...

Read More

A szülő akarata – és a gyereké

Posted by on Sze 10, 2014 in Blog, Nevelés |

Az Elixir szeptemberi számában interjú jelent meg dr. Máté Gáborral Akarnokpalánták címmel. Bár a cím kissé félrevezető, a Szétszórt elmék és A család ereje című könyv szerzőjének álláspontja egyértelműen kirajzolódik abban a klasszikus témában, “hogyan fejlesszük gyermekünk akaraterejét”. Szerinte az akarat természetesen jelen levő dolog, így a szülő ezt nem “nevelheti bele” gyerekébe. Feladata inkább az, hogy stabil, biztonságos környezetet nyújtson, ahol a belső motiváció, akarat kívánatos irányban ki tud fejlődni. A már másfél éves korban megjelenő ellenakarat (dac) is szükségszerű: “a természet először a nemet tanítja meg a gyereknek, hogy aztán valódi meggyőződéssel mondhasson igent“. Ilyenkor a szülő nem tesz jót azzal, ha szigorúbban és/vagy erőszakosabban próbálja helyreállítani a rendet; a biológiai hasonlatot továbbvíve “ha (egy növény) valamiért mégsem nőne úgy, ahogy azt elképzeltük, sosem mondjuk azt, hogy rosszul viselkedik, hanem azon kezdünk gondolkozni, hogy nincs-e szüksége több napfényre, gyakoribb öntözésre vagy tápanyagokban dúsabb talajra – vagyis megpróbáljuk kielégíteni a szükségleteit”. A kamaszkorban ismét felerősödő feszültségekre a szülők gyakran – helytelenül – úgy reagálnak, hogy befejezettnek nyilvánítják a nevelési folyamatot (“azért lázad, mert már nem igényli a segítségünket”), és a gyermek sorsát rábízzák a kortársakra. Pedig ilyenkor érzelmileg, szociálisan még nem érett a gyermek, a kortársak viszont nem tudják egymást továbbfejleszteni, így a szülő jobban tenné, ha megkísérelné megtartani vagy visszaszerezni gyermeke bizalmát, érdeklődését, hozzá való kötődését. Az interjúban nem volt szó az ADHD-ről vagy más neurológiai fejlődési zavarról, de dr. Máté Gábor könyveiből kiderül, hogy az ADHD-s gyerekek nevelésében még kiemeltebben hangsúlyosnak tartja a szülő empátiáját, érzelmi támogatását, mint a neurológiailag tipikus gyerekek esetében. Ez ellentmond az ADHD-s gyerekek szüleinek szóló “hivatalos” ajánlások többségének, mert azok inkább a hatalom gyakorlásának hatékony technikáit helyezik előtérbe (pl. jutalmazáson alapuló motivációs rendszer kiépítése, szabályok és szankciók lefektetése). Az agykutatás legújabb eredményei azonban inkább dr. Máté gondolatait támasztják alá: dr. Daniel Siegel – dr. Tina Payne Bryson A gyermeki elme – Agyfejlődés, konfliktusok, támogató szülői stratégiák című könyvben az ADHD-soknál alulműködő felső agyterület (neocortex) fejlesztéséhez a neurobiológus-gyermek-pszichoterapeuta szerzőpáros azt ajánlja, hogy a szülő erősítse, “gyakorlatoztassa” a gyermek következő működéseit (zárójelben idézetek a könyvből): átgondolt döntéshozatal (“amilyen gyakran csak lehet, lehetőséget kell biztosítanunk nekik a döntések gyakorlására“) a test és az érzelmek irányítása (“tanítsuk meg ilyenkor mélyeket lélegezni vagy elszámolni tízig, ha feldúltak; segítsünk nekik kifejezni az érzéseiket“) önismeret (“olyan kérdéseket teszünk fel nekik, amelyek segítenek a dolgok felszíne mögé látni, pl. Szerinted miért így döntöttél? Mitől érezted magad így?“) empátia (“pusztán attól, hogy a mindennapi helyzetekben ráirányítjuk a gyermekeink figyelmét mások érzéseire, a felső agyuk kifejlődése mellett az együttérzés egészen új szintje alakulhat ki bennük.”) erkölcsösség (“elképzelt helyzeteket vázolunk fel… Szerinted átszaladhatunk a piroson, ha valamilyen vészhelyzet adódik? Ha egy verekedős gyerek elkezdene valakivel kötekedni és nincsenek felnőttek a közelben, akkor...

Read More

„Azt látom, hogy a gyerkőcökből kibújik az igazi „gyerkőc-ség”, a személyiségük előjön, olyan „gyerek” gyerekekké válnak” – interjú Balla Barbarával a Growth Through Play System-ről

Posted by on Júl 23, 2014 in Blog, Nevelés |

– Üdvözöllek, Barbara. Te az Összhangban az Autizmussal szakmai vezetője és a GPS képzés magyarországi koordinátora vagy, és most abból az alkalomból találkozunk, hogy lesz egy speciális képzésetek, a GPS képzés. Minek a rövidítése a GPS? – Angolul Growth Through Play, aminek a jelentése: „fejlődés játékon keresztül”. Ezt a találó nevet adták ennek a módszernek. Egy anno Son-Rise tanár hozta létre azért, hogy sok-sok más megközelítést belegyúrva a Son-Rise-ba, kialakítson egy eszközrendszert, amit a családok igénybe tudnak venni. – Ezt Te kitanultad? -Amerikában éltem másfél évet, ahol megtanultam a Son-Rise terápiát. Child facilitator képzettséget szereztem, Son-Rise tearpeuta lettem. Kat, a Relate to Autism létrehozója Son-Rise tanár volt, és miután elkezdte a saját módszerét, tőle tanultam két éven keresztül konzultációs keretben. Nem tudom, hogy „kitanultam”-e, nagyon sok mindent tanultam, de a képzésemnek nem volt egy meghatározott vége. A GPS képzés, amit most Magyarországon Aaron DeLand tart majd, a GPS alap szintű képzése. Én azelőtt kezdtem el Kat-től magánúton tanulni, mielőtt elindította volna a tanfolyamokat. -És ezt a tudást, ezt a módszert használod, amikor a gyerekekkel dolgozol? -Igen. Az alap a Son-Rise, amihez hozzájött a Relate to Autism-os tudás, a HANDLE képzés során szerzett ismeretek, illetve voltam a BHRG diagnosztika tanfolyamán. Valamint az NLP (neuro-lingvisztikai programozás) is részét képezi a megközelítésnek, amiről nem gondolja az ember, hogy ide passzol, de nagyon hasznos dolgok vannak benne. -Miben más a GPS program, mint a Son-Rise? -A Son-Rise hozzáállásánál (szeretet, teljes elfogadás) jobbat nem lehet találni, az fantasztikus. Viszont a Son-Rise fejlődési modellje nem pszichológiai alapokon nyugszik. Kat pszichológiai alapokra helyezte a fejlődési modellt, amit használ, hogy meghatározza a célokat a gyerkőcök fejlesztése terén. Ezek leginkább a szociális, a kommunikációs és a játékfejlődés területeit érintik. Azt igyekszik segíteni, hogy a gyerkőc a természetes fejlődés menetét járja be. Azt nézi meg, hogy hol vannak azok a hézagok, elakadások, amik a természetes fejlődésmenetben jelentkeznek. Ez az egyik dolog, amiben más: mások tehát a célok, amiket használ a két program. Amivel még a Relate to Autism és a GPS modell dolgozik, az a gyerkőc figyelmi szintje. Pl. hogy felismerjük, mikor van túlstimulálódva a gyerek, és mit tudunk tenni, hogy ebből kijöjjön és újra figyelni tudjon. Ebben a Son-Rise a csatlakozást (joining)-ot követi, ami azt jelenti, hogy a gyerek csinálja a saját kis zárt tevékenységét és a felnőtt is mellette végzi a saját zárt tevékenységét, hogy megtapasztalja azt, hogy miért is teheti ezt a gyerkőc azt, amit tesz, csatlakozni tudjon ehhez a tevékenységhez. Hagyja a gyerkőcöt, hogyha ő tud nyitni, akkor nyisson. Kat ahelyett, hogy a gyerkőcre hagyná teljesen, hogy visszahozza magát a figyelmi állapotba, elkezdett afelé menni, hogy hogyan segíthet a gyermekkel foglalkozó felnőtt a gyerkőcnek, hogy nyitni tudjon. Van-e olyan inger, aminek a segítségével a gyermek...

Read More

Integrált gyermeki elme

Posted by on máj 14, 2014 in Blog, Nevelés |

Az elmúlt évtizedben rengeteget fejlődött az agykutatás, és lassan de biztosan megjelennek azok a könyvek, melyek az eredményeket lefordítják a hétköznapi gyakorlat nyelvére – így a gyereknevelés nyelvére is. Sokat idéztem az Üdvözöllek a gyermeked agyában! című könyvet, melynek egyes gondolatai alapvetően változtathatják meg felfogásunkat a gyerekek fegyelmezéséről, illetve a nem tipikus fejlődésről. Fontos állítása pl., hogy a túlérzékeny, akár neurológiai problémákkal terhelt gyermekkor megfelelő társas környezetben magas szinten teljesítő felnőttkorban folytatódhat (l. pitypang és orchidea-gyerek elmélet). Bár a gondolatok intézményi ismertsége és elismertsége úgy tűnik még várat magára, szülőként mindenképpen érdemes megismerni a tudományos tényeken alapuló megközelítést. A nemrég megjelent A gyermeki elme című könyv is hasonló szemléletű, bár tematikája szűkebb: kifejezetten azokra a készségekre fókuszál, melyeket a szülőknek kell(ene) megtanítani gyermeküknek, és szemléletében a mindfulness irányzatot képviseli. A szerzők (dr. Daniel Siegel, a UCLA orvosi karának professzora, a Mindsight Institute ügyvezető igazgatója és dr. Tina Payne Bryson, az intézet pedagógiai igazgatója) tudományos alapossággal és (időnként saját) példákkal illusztrálva mutatják be a mindful nevelés általuk kidolgozott alapjait. A könyv erőssége, hogy 12 konkrét technikát is ismertet, valamint az, hogy minden témánál megszólítja mind a gyerekeket, mind a szülő fejlődni vágyó énjét is – hiszen az tud hatékonyan mindful, integrált agyműködésű gyermeket nevelni, aki maga is elég jól működik… De miért van szükség az elme integrálására? Úgy tűnik, az alapvető nevelési célok megvalósítása érdekében. A kutatások ugyanis feltárták, hogy „gyermekeink agyi integrációjának ösztönzésével és a felső agyterületeik fejlesztésével azt készítjük elő, hogy jobb barátokká, jobb házastársakká és jobb szülőkké váljanak. Például amikor egy gyermek megtanulja pásztázni az elméjében az érzeteit, a tudati képeit, az érzéseit és a gondolatait, akkor sokkal mélyebb megértésre tesz szert önmagáról, emiatt pedig képes lesz jobban uralkodni magán, és ügyesebben fog másokhoz kapcsolódni.” A mentális egészség a szerzők szerint azt jelenti, hogy hajónkkal a „jóllét medrében” tudunk haladni, valahol középúton a merevség és a káosz között – és ezt csak jól integrált agyműködéssel lehet megvalósítani. A tudomány másik fontos felfedezése: tapasztalataink alakítanak minket, mivel a gyakran együtt tüzelő neuronok (idegsejtek) bejáratott idegpályát hoznak létre. Egy gyerek szüleinek, nevelőinek lehetősége van arra, hogy úgy alakítsák a gyermek környezetét, hogy a gyereknek része legyen a fontos tapasztalatokban. Ha azt gondoljuk, hogy ilyen koncepciózus nevelésre nincs időnk a hétköznapi élet forgatagában, akkor megnyugodhatunk: a nevelés éppen a feszültség és a hiszti pillanataiban a leghasznosabb a tanulás szempontjából. Nem arról van szó, hogy különleges körülményeket kell teremteni az adekvát tapasztalatok megszerzéséhez, sokkal inkább arról, hogy a hétköznapi helyzeteket kell jól „megoldani”. Ehhez a könyvben ismertetett alapelvek bármikor „előhúzhatók” és hasznosíthatók. De mik azok a területek, melyek működését integrálni kell? A gyermeki elmében ötről van szó részletesen: 1. jobb és bal agyfélteke, 2. felső és alsó agyterületek, 3. emlékeink, 4....

Read More

Tesztelhető-e az érzelmi intelligencia?

Posted by on jan 29, 2014 in Blog, Nevelés |

Egyre többet hallunk az érzelmi intelligenciáról – pl. hogy az IQ-nál is fontosabb az életben való érvényesüléshez, vagy hogy az egyén boldogság-szintjét is erősen befolyásolja. Érdemes tehát célzottan fejleszteni, de ehhez tisztán kell látni, mit értünk alatta, hogyan lehet „mérni”. Erről olvastam egy cikket a januári IPM-ben dr. Kun Bernadette pszichológus, a PPK adjunktusa tollából, melynek címe Érzelmi intelligencia – Tesztelhető-e az EQ? Ezt gondolom most tovább a honlap témájának megfelelő irányban. Érzelmi intelligencia alatt az érzelmek kifejezésére, felismerésére, megértésére, felhasználására, szabályozására való képességeket érti a tudomány. Ezek nagyon lassan fejlődnek ki, és gyakran sérülnek ADHD-s, autisztikus gyerekeknél. Az autisztikus gyerekeknél már az észlelési szint is érintett, hiszen kerülik a szemkontaktust, nem keresik a társas információkat. Az ADHD-sekről közhely, hogy nagyon empatikusak (sőt intuitívek is), de a viselkedésükben ez ritkán jelenik meg, mivel sokszor nem vesznek tudomást környezetük elvárásairól, vagy szándékosan szegik meg a szabályokat – náluk inkább az érzelmek szabályozása, felhasználása, a társas alkalmazkodás igénye sérül. De hogyan lehet megállapítani, hogy valaki mennyire intelligens érzelmileg? Bár az IQ-t nem jutna eszünkbe önismereti teszt segítségével mérni, az érzelmi intelligencia tesztek túlnyomó része (főleg a laikusokhoz eljutók) önjellemzésen alapul. Ezek többet árulnak el az önmagunkról kialakított képről, mint valós érzelmi intelligenciánkról. Dr. Kun Bernadette írásában professzionálisabb módszereket is bemutat, melyek egy, érzelmileg intelligensnek tekintett észlelésmód, reakció vagy érzés meglétét vagy hiányát tesztelik  viszonylag objektíven. Az ilyen tesztek első csoportjában egy-egy konkrét funkció (pl. szemek vagy arcok „olvasása”) a vizsgálat tárgya, míg egy másik fajtában azt tesztelik, hogy az alany az általánosan elfogadott módon értelmez-e társas helyzeteket, és képes-e a társas elvárásoknak megfelelően viselkedni. Ilyen teszt pl., amikor egy fényképen látunk egy jellegzetes érzelmi állapotot bemutató embert, és el kell döntenünk, hogy mi a legvalószínűbb érzelmi reakció, amit másokban kivált – az ennek megfelelő arckifejezést kell kiválasztanunk egy arc-sorozatból. A társas helyzetben való „boldogulás” egy másik, szöveges tesztfeladata a következő: „Egy barátjával elhatározzák, hogy közös befektetéssel elindítanak egy üzleti vállalkozást. Néhány nap múlva, amikor ön felhívja telefonon, a barátja közli, hogy meggondolta magát. Mit érezne ön? Mit érezne a barátja?” Ennél a tesztnél nem sztenderdizáltak a válaszok, mindenki saját szavaival fogalmazza meg érzéseit, így a kiértékelése sem könnyű, és szakembert igényel. Akárcsak az érzelmi intelligencia mérésének harmadik típusa, ahol műalkotások helyes értelmezésén keresztül becsülik fel az egyén érzelmi intelligenciáját. Személy szerint ezt tartom a legproblematikusabbnak: már az előző módszernél is felmerülhet a kérdés, hogy mindig létezik-e egyértelműen jó és rossz megoldás, hiszen az alany reakciója függhet személyiségétől és korábbi társas tapasztalataitól is, de ezek a fenntartások itt hatványozottan jogosak. A modern művek túl intellektuálisak és nem direkt módon közvetítik az érzelmeket, de a klasszikusok értésében is nagyobb szerepet játszhat az iskolázottság, mint a természetes készségek. Ha érdekel, milyen az érzelmi intelligenciád,...

Read More