Nézz a szemembe

Posted by on okt 2, 2014 in Blog, Nevelés |

10 éve egyáltalán nem foglalkoztatott az autizmus kérdése, de kezembe akadt egy fényképekkel illusztrált önéletrajzi mű, és alig tudtam letenni (csak az utolsó oldal után): Donna Williams Léttelenül című könyvéről van szó, melyben az azóta íróként, festőként és autizmus speaker-ként elismert hölgy ír arról, milyen nehezen találta meg önmagát – és hogy a keresés közben felfedezte problémái gyökerét, az autizmust. Szikár mondatai tűélesen rajzoltak ki egy másik világot, olyat, ahol mélységes magány van, mert a társas szabályok korántsem magától értetődőek – de ahonnan kellő akaraterővel ki is lehet törni. Nem sokkal azután, hogy elolvastam, egy barátnőm elmondta, hogy 4 éves kisfiát autizmussal diagnosztizálták, így Neki adtam ezt a könyvet. Aztán amikor pár évvel később elújságoltam Neki, hogy az enyémet is, kicsit elfogódottan kérdezte, visszaadja-e:) De nem kértem vissza a könyvet, a lényeget már kivettem magamnak belőle, szerencsére idejekorán: azt hiszem, a könyv segítségével kezdettől könnyebben értettem, hogy miben különleges a kisfiam világa, és hogyan lehet hozzá közelebb kerülni. Aztán nem is éreztem szükségét, hogy autista/ADHD-s önéletírásokat olvassak (bár talán kivételt képez Dominic O’Brien és dr. Máté Gábor önéletrajzi elemeket is tartalmazó, a blogomon is említett könyve, de ezeket nem a sztori miatt olvastam), a megkerülhetetlen filmekben úgyis hemzsegnek az ilyen furcsa figurák, l. Agymenők-sorozat, a Híd vagy a Tetovált lány. De nemrég megláttam John Elder Robison Nézz a szemembe – Életem Asperger-szindrómával című könyvét, és mivel nagyon érdekel a rock zene világa, muszáj volt megszereznem, mert belepillantva láttam, hogy Robison olyan rock-legendákkal dolgozott együtt, mint a KISS… Nem bántam meg, hogy elolvastam, a könyv a Léttelenül férfi oldalról megírt változata, ami a defókuszált tekintetű arcok fényképei helyett műszaki találmányokkal van telezsúfolva. A filozófia professzor és költőnő gyermekeként született Robison végigjárja az ADHD-s? Asperger szindrómás? gyerekek gyakori útját: nehezen barátkozó “kis professzor”, 16 évesen iskoláit elhagyó diák, egy szubkultúra “okosembere” (a KISS füst- és fényokádó gitárcsodáinak tervezője, építője), majd megbecsült mechanikus- és digitális játékfejlesztő. 35-40 éves kora után találja meg helyét: az önálló, kreatív munkát autójavítójában, majd az Asperger-szindrómások szószólójának szerepében. A könyv dr. Máté Gábor Szétszórt elmék című könyvének illusztrációja is lehetne: a különleges érzékenységgel, kiemelkedő intellektussal született, de szétcsúszott szülei által elhanyagolt gyerek csak intellektusára támaszkodva vészeli át a gyermekkort, és az igazi érzelmeket felnőttként tanulja. Pedig ő a felelős 8 évvel fiatalabb öccséért is (Augusten Burroughs számára is traumatikus volt a gyermekkor, ezt nemrég könyv és film formájában megjelent, sötét iróniájú Kés, villa, olló című művében meséli el). Egy ízben meg is beszélik, hogy egyetlen dolgot kellene lecserélni, hogy minden jó legyen: a családjukat… Robison az Asperger-szindrómát adottságnak tekinti, de nem tartja szükségszerűnek a problémás végkifejletet, és kiemeli a környezet, a család szerepét: “Hiszek abban, hogy azok a gyerekek, akik hozzám hasonlóan nagyjából az autizmus spektrum közepén...

Read More

Mit jutalmazzunk?

Posted by on Sze 24, 2014 in Blog, Nevelés | 2 comments

Olvasóim talán emlékeznek, milyen nagy port vert fel nyáron, hogy Budapesten járt egy neves amerikai pszichológus, Philip Zimbardo, hogy bemutassa és meghonosítsa Hősök tere nevű projektjét. A projekt a nyilvánosság csatornáit felhasználva hívja fel a figyelmet arra, hogy nem szabad mindig, minden körülmények között engedelmeskednünk a társas, társadalmi elvárásoknak, mert bizonyos helyzetekben morálisabb “hősnek” lenni, kiállni saját igazunkért. Tréningsorozat formájában, iskolákban illetve tanároknak adják át ezt a felfogást, aminek egy érdekes aspektusáról írt a HVG Business Extra. (Egy kis személyes szál: meglepődtem, mikor Zimbardo megjelent nálunk, mert addig csak egy volt a 20 évvel ezelőtt forgatott szociálpszichológia-tankönyvem szereplői között. Börtönben végzett kísérletei miatt tanultunk róla: a véletlenszerűen rabnak, illetve börtönőrnek beosztott diákok olyan alaposan azonosultak szerepükkel, hogy 6 nap után abba kellett hagyni a kísérletet a depresszió és a szadizmus megjelenése miatt. Nemcsak azon akadtam fenn, milyen lelketlenül viselkednek az emberek, hanem azon is, hogy pszichológusok ilyen helyzetbe hozhatnak kísérleti alanyokat, és utána még érvényesnek is tekintik a laboratóriumi eredményeket… Fel is vettem egy “Empirikus kutatások etikai kérdései” című kurzust, ahol megtudtam, hogy már tilos ilyen kutatásokat végezni. De ettől függetlenül egyetértek Zimbardoval, az embereket meg kellene tanítani arra, hogy individuumok maradjanak éles helyzetekben is, nem csak a másik háta mögött.) A Hősök tere projekt keretében tanítják a fejlődés-fókuszú gondolkodásmódot is, aminek alapjait Carol S. Dweck fektette le Szemlélet – A siker lélektana című könyvében. A lényeg az, hogy a fejlődő szemléletmódú emberek, akik nem tekintik egyszer s mindenkorra adottnak képességeiket és személyiségüket, hosszú távon sikeresebbek a rögzült szemléletmódú embereknél, akik kevésbé rugalmasan válaszolnak a kihívásokra. Szülőként, pedagógusként akkor tehetünk legtöbbet azért, hogy egy gyermek fejlődő szemléletmódúvá váljon, ha nem alaptulajdonságait és az elért eredményeket, hanem a próbálkozást és magát a folyamatot dicsérjük, bátorítjuk. (Egyébként régi morálfilozófiai, sőt jogi kérdés is, hogy a szándék vagy a tett minősíti-e inkább az embert.) Az eltérő idegrendszeri fejlődésű gyermekek esetében, amikor a tett (viselkedés, produktum) “színvonala” akár évekkel is elmaradhat a kívánatostól, a szülő könnyen belefárad abba, hogy azt dicsérje, ami egy sokkal kisebb gyereknél is “normális” elvárás lenne. Sajnos sok nevelési tanács is az eredmények monitorozását javasolja (pl. jutalompont-rendszer), és a szándékot, a próbálkozást ritkán lehet olyan pontosan “mérni”, hogy beilleszkedjen egy ilyen rendszerbe. Ki szokott desszertet adni azért, mert a gyerek hajlandó egy falatot enni az elé tett egészséges ételből, vagy egyáltalán kicsit pozitívabban viszonyul hozzá? Pl. hosszabb ideig elviseli a látványát az asztalon (ADHD-s, autisztikus gyerekeknél ugye ez is probléma szokott lenni, nálunk pl. a zöldborsó “gusztustalan”). És ezek még viszonylag jól körülhatárolható “próbálkozások”, ennél sokkal elmosódottabb kontúrú szándékok és részeredmények is vannak, amiket egy rigid (“következetes”) rendszerben nem lehet észlelni és jutalmazni. A 25-35 gyerek felügyeletét, oktatását ellátó pedagógusok esetén több létjogosultsága van, hogy a teljesítmény alapján értékeljenek,...

Read More

A szülő akarata – és a gyereké

Posted by on Sze 10, 2014 in Blog, Nevelés |

Az Elixir szeptemberi számában interjú jelent meg dr. Máté Gáborral Akarnokpalánták címmel. Bár a cím kissé félrevezető, a Szétszórt elmék és A család ereje című könyv szerzőjének álláspontja egyértelműen kirajzolódik abban a klasszikus témában, “hogyan fejlesszük gyermekünk akaraterejét”. Szerinte az akarat természetesen jelen levő dolog, így a szülő ezt nem “nevelheti bele” gyerekébe. Feladata inkább az, hogy stabil, biztonságos környezetet nyújtson, ahol a belső motiváció, akarat kívánatos irányban ki tud fejlődni. A már másfél éves korban megjelenő ellenakarat (dac) is szükségszerű: “a természet először a nemet tanítja meg a gyereknek, hogy aztán valódi meggyőződéssel mondhasson igent“. Ilyenkor a szülő nem tesz jót azzal, ha szigorúbban és/vagy erőszakosabban próbálja helyreállítani a rendet; a biológiai hasonlatot továbbvíve “ha (egy növény) valamiért mégsem nőne úgy, ahogy azt elképzeltük, sosem mondjuk azt, hogy rosszul viselkedik, hanem azon kezdünk gondolkozni, hogy nincs-e szüksége több napfényre, gyakoribb öntözésre vagy tápanyagokban dúsabb talajra – vagyis megpróbáljuk kielégíteni a szükségleteit”. A kamaszkorban ismét felerősödő feszültségekre a szülők gyakran – helytelenül – úgy reagálnak, hogy befejezettnek nyilvánítják a nevelési folyamatot (“azért lázad, mert már nem igényli a segítségünket”), és a gyermek sorsát rábízzák a kortársakra. Pedig ilyenkor érzelmileg, szociálisan még nem érett a gyermek, a kortársak viszont nem tudják egymást továbbfejleszteni, így a szülő jobban tenné, ha megkísérelné megtartani vagy visszaszerezni gyermeke bizalmát, érdeklődését, hozzá való kötődését. Az interjúban nem volt szó az ADHD-ről vagy más neurológiai fejlődési zavarról, de dr. Máté Gábor könyveiből kiderül, hogy az ADHD-s gyerekek nevelésében még kiemeltebben hangsúlyosnak tartja a szülő empátiáját, érzelmi támogatását, mint a neurológiailag tipikus gyerekek esetében. Ez ellentmond az ADHD-s gyerekek szüleinek szóló “hivatalos” ajánlások többségének, mert azok inkább a hatalom gyakorlásának hatékony technikáit helyezik előtérbe (pl. jutalmazáson alapuló motivációs rendszer kiépítése, szabályok és szankciók lefektetése). Az agykutatás legújabb eredményei azonban inkább dr. Máté gondolatait támasztják alá: dr. Daniel Siegel – dr. Tina Payne Bryson A gyermeki elme – Agyfejlődés, konfliktusok, támogató szülői stratégiák című könyvben az ADHD-soknál alulműködő felső agyterület (neocortex) fejlesztéséhez a neurobiológus-gyermek-pszichoterapeuta szerzőpáros azt ajánlja, hogy a szülő erősítse, “gyakorlatoztassa” a gyermek következő működéseit (zárójelben idézetek a könyvből): átgondolt döntéshozatal (“amilyen gyakran csak lehet, lehetőséget kell biztosítanunk nekik a döntések gyakorlására“) a test és az érzelmek irányítása (“tanítsuk meg ilyenkor mélyeket lélegezni vagy elszámolni tízig, ha feldúltak; segítsünk nekik kifejezni az érzéseiket“) önismeret (“olyan kérdéseket teszünk fel nekik, amelyek segítenek a dolgok felszíne mögé látni, pl. Szerinted miért így döntöttél? Mitől érezted magad így?“) empátia (“pusztán attól, hogy a mindennapi helyzetekben ráirányítjuk a gyermekeink figyelmét mások érzéseire, a felső agyuk kifejlődése mellett az együttérzés egészen új szintje alakulhat ki bennük.”) erkölcsösség (“elképzelt helyzeteket vázolunk fel… Szerinted átszaladhatunk a piroson, ha valamilyen vészhelyzet adódik? Ha egy verekedős gyerek elkezdene valakivel kötekedni és nincsenek felnőttek a közelben, akkor...

Read More

10 tipp az iskolakezdéshez

Posted by on Sze 3, 2014 in Blog, Nevelés |

Az additudemag.com az internet legbőségesebb tárháza ADHD-val kapcsolatos cikkek terén. Bár híven tükrözi az Amerikában domináns gyógyszer-centrikus megközelítést, számos, nálunk alternatívnak számító terápiáról is sok információt közöl, és nevelési, problémakezelési tanácsokat is szolgáltat. Ezek közé tartozik a 10 Steps to Take BEFORE School Starts című, nemrég megjelent cikk, mely 10 tételben sorolja fel amolyan check-list-ként, mi a teendőnk, mielőtt ADHD-s (vagy autisztikus) gyermekünk megkezdi a tanévet. (A saját tapasztalataimra és a magyar viszonyokra alapozott véleményemet zárójelben közlöm.) Ha néhányról esetleg lemaradtunk, még mindig van idő bepótolni! 1. Üljünk le a pedagógusokkal, és beszéljük át a következő évet! Tekintsük át az eddig elért eredményeket, tűzzük ki a reálisan elvárható célokat, és állapodjunk meg a lehetséges konkrét megoldásokban is! Ezt lehetőleg arra alapozzuk, ami tavaly is működött. (Az USA-ban intézményesítették az év eleji szülő-tanár konzultációt, ahol a szülőnek lehetősége van véleményezni az iskola által elkészített fejlesztési tervet. Nálunk sajnos általában a szülőnek kell megküzdenie ezért a lehetőségért, de érdemes, mert a megbeszélés konkrét tartalmán túl nagyon fontos, hogy a pedagógus kezdettől érezze: olyan gyerekkel fog dolgozni, aki speciális bánásmódot igényel, és aki mögött kommunikációképes és támogató család áll.) 2. Sétáljunk egyet az iskolában a gyerekkel, nézzük végig a termeket akkor, amikor még nincs nyüzsgés, hogy megbarátkozhasson a helyszínnel, és újra otthonosan érezze magát! (Ha erről már lekéstünk, mert az iskola már sohasem üres, egy viszonylag csendes órában kérjünk gyerekünktől “idegenvezetést”, amikor vendéglátóként mutathatja be nekünk az épületet és a termeket.) 3. Vegyük meg együtt az iskolához szükséges holmikat, füzeteket, a holmiját gyakran elhagyó gyerek esetén speciális tárolókat! (Ha a holmik kiválasztásában a gyerek is részt vesz, nagyobb becsben tartja, és jobb eséllyel tudja megőrizni, megfelelően használni azokat.) 4. A reggeli kapkodás megelőzéséhez keressünk a bejárati ajtó közelében egy helyet (zugot), ahova a gyerek lepakolhatja az iskolás holmiját (táskát, könyvet, tornazsákot, ételes dobozt). Nagyon praktikus (nekünk bevált) az írható tábla is, amire emlékeztetőül fel lehet vésni a rutintól eltérő teendőket. 5. Képezzünk tartalékot az iskolaszerekből, nincs bosszantóbb, ha sürgősen kell előkeríteni egy ív krepp-papírt vagy ragasztót. 6. Tervezzük meg a gyerek délutáni elfoglaltságait, helyezzük előtérbe a mozgásos és más koncentráció-fejlesztő tevékenységeket! 7. Keressünk jó korrepetitort gyerekünk mellé! (Ez az USA-ban sokkal olajozottabban működik, mivel a diákok gyakran vállalnak gyerekfelügyeleti vagy korrepetitori munkát lakhelyük közelében. Általános iskolások mellé nem is kell különösebb szaktudás, elég a rugalmas hozzáállás. Bár nálunk az általános iskolában szinte kötelező a napközi, ahol elvileg el kellene készülnie a házi feladatnak, sok szülő küzd estig gyermekével, ami a pszichológusok szerint rossz hatással van a szülő-gyerek kapcsolatra…) 8. A gyerekkel együtt tervezzük meg és rögzítsük naptárban a következő év tennivalóit! A gyenge időérzék, tervezési képesség miatt sokszor élnek át a gyerekek bizonytalanságot, de az előre tervezés ezt nagymértékben csökkentheti. (A nyári...

Read More

A gyerekek mint a társadalmi/társas válsághelyzetek tünethordozói

Posted by on aug 27, 2014 in Blog, Nevelés |

A legújabb HVG Psziché különszám központi témája a gyereknevelés, és az egyszülős- és mozaikcsaládok és a fegyelmezés időszerű kérdései mellett az ADHD is említésre kerül. Dr. Máté Gábor Bizalmas kérdések – Figyelemhiányos gyerekek és szülei című írásában foglalja össze a Szétszórt elmékben már megismert gondolatait. Modellje, melyben az ADHD fejlődési elakadás, és nem genetikailag kódolt betegség, kiemelten foglalkozik a nevelők szerepével. Mivel az ADD-t „a csecsemő és gondozója közötti törés okozta lelki sérülés lenyomatának” tekinti, a tüneti eredménnyel járó gyógyszeres kezelés helyett a kapcsolat helyreállítását tartja a legfontosabb beavatkozási pontnak. (Természetesen elismeri, hogy bizonyos családokban genetikai alapon gyakrabban fordul elő ez a helyzet, mint másoknál, de ez nem a szülők hibája, és nem vezet szükségszerűen súlyos helyzetekhez.) Az ADD-s gyerekek sokszor erős személyiségnek tűnnek, pedig inkább érzékenyek és sérülékenyek, és a családban általában azért tudnak domináns helyzetbe kerülni, mert a szülők viselkedése ezt a reakciót váltja ki belőlük. Dr. Máté szavaival: „nem a gyerek hatalma, hanem a szülő érzelmi termosztátjának hatástalansága teszi lehetővé, hogy a kilengések az egész család érzelmi légkörét rongálják.” A szülőknek tehát tisztába kell jönniük azzal, hogy a gyerek feszültségeinek oldásához saját feszültségeik oldásán keresztül vezet az út: „az embernek nem a gyereke felett kell diadalt aratnia, hanem saját szorongásai és önkontrollhiánya felett”. Bár a gyereknevelésről általánosabban és spirituálisabban szól, Pál Feri atya A társadalom megszakítói című esszéje nagyon jól rímel erre a gondolatra. Kiindulópontja, hogy a gyerekek tünethordozók, akik „jelzik számunkra, ha egyensúlyunkat veszítjük, fejlődésre szorultunk, ha zavarunkkal, szorongásainkkal, túlterheltségünkkel foglalkozunk kellene. A gyerekek „megszakadnak”, hogy mi felülvizsgáljuk rendszereink működését. A gyermekek zavaraiért hálásnak kellene lennünk, nem szidni őket vagy sajnálni magunkat, hiszen ők is, mi is többet érdemlünk.” A megoldás nem a kellemesebb kommunikációban rejlik, mert a szülők igazi üzenete, amit akaratlanul is átadnak gyereküknek az az, hogyan viszonyulnak az élethez. Vajon van-e bennük igazi életöröm? Milyen szűk vagy tág határok között érzik magukat biztonságban? Sajnos ha csak a család jelenti számukra az oltalmat, és „odakint élet-halál harc folyik”, nem tudják jól felkészíteni gyereküket arra, hogy kilépjen a „nagyvilágba”. Nehéz, de megkerülhetetlen kérdések ezek minden szülő számára egy olyan korban, amikor számos stresszforrás van, amit nem tudunk kontrollálni, ugyanakkor meg vagyunk győződve arról, hogy szabadon alakítjuk az életünket… Elnézést kérek a sok idézetért, de – valószínűleg az újságcikkek kötelező tömörsége miatt – két nagyra becsült szerzőm olyan frappánsan fogalmazott, ahogy én nem tudtam volna. Érdemes megvenni a HVG Psziché új számát, mert még több ilyen mondat és érdekes cikk található benne. Ha tetszett az írás, olvass el egy másik hasonló témájút is, melynek címe Az önbecsülés fontosságáról Pál Ferenc atya...

Read More