A mobilsugárzás áll az ADHD és az autizmus megszaporodásának hátterében?

Posted by on feb 6, 2013 in Neuroterápia |

A Parent ADHD Adviser Facebook oldala hívta fel a figyelmemet egy 2012 áprilisában készült filmre, melynek címe Resonance (Rezgés). Egy ismeretlen szerzőpáros által készített doku-propagandafilmről van szó, mely a vezetéknélküli technológia feltételezhető biológiai hatásait járja körül. Ha valaki nem szeretné előre megtudni a „poénokat”, akkor inkább nézze meg a másfél órás filmet itt, mert írásom sok spoilert tartalmaz. (A film megtekintéséhez angoltudásra van szükség, mert nincs sem szinkron, sem felirat.) A doku-propagandafilm műfaját messziről el szoktam kerülni, de mivel érdekel a téma, túlléptem kezdeti averziómon. És tényleg, ha lehántjuk a filmről a műfaji kellékeket (a sejtelmes zenét, a vészjóslóan magasodó mobiltornyok és a gyanútlan sétáló embereken vibráló háló látványát), összességében tartalmas élményben lesz részünk: biológusok, orvosok, fizikusok mondják el egyelőre általánosan nem elfogadott nézeteiket. Bár a film az Imdb filmsite-on a „dokumentumfilm” kategória mellett valami rejtelmes okból kifolyólag a „családi” kategóriába is bekerült, azért én nem javaslom családi mozizáshoz.:) A gondolatmenet fő pontjai: Az Otto Schumann által felfedezett 7,83 Hz-es rezgés a Föld felszíne és az ionoszféra között kialakuló elektromágneses rezgés, mely meglepő módon kb. azonos az emberi agy alfa hullámhosszával. Ha ez nincs jelen környezetünkben, felborul az időérzékünk, és különböző testi-lelki problémáink támadnak, mutatta be egy Ratko Wever nevű kutató. A problémák enyhülnek vagy megszűnnek a 7,83 Hz-es rezgés keltése révén. (Megjegyzem, ez az agytréning egyik első konkrét alkalmazása!:)) A Schumann-rezonancia nemcsak az egészség fenntartásával, de az élet keletkezésével is összefügg: a HIV felfedezője, a Nobel-díjas Luc Montagnier a rezgés segítségével DNS-láncot hozott létre DNS szekvenciákból. Úgy tűnik, nem csak életből keletkezhet élet. A rovarok és a madarak mágneses rezgések segítségével tájékozódnak a térben. Az utóbbi időben egyre több navigációs problémájuk van, egyes méhkolóniák 75%-a nem tér vissza a kaptárba. Egy kutató, J. Kuhn bebizonyította, hogy a kaptárra helyezett vezetéknélküli telefon jelentősen (akár 0-ra is) csökkenti a visszatérő méhek arányát, tehát rontja a kaptárban élő méhek tájékozódási képességét. Feltételezhető, hogy sok faj nem tud alkalmazkodni a megváltozott mágneses erőterekhez, és ez a biodiverzitás csökkenésével jár. Az ember is érzékeny az elektromágneses térre, bár ezt hivatalosan csak Svédországban fogadják el, ahol a lakosság 2,5%-a szenved ilyen betegségben. Egy doktornő szerint kevesen vannak, akik akut betegségtünetekkel reagálnak az elektromágneses térre, nagyon sok emberben azonban lassan (7-10 év alatt) krónikus betegségek alakulnak ki. A már gyerekkorban jelentkező leukémia illetve idegrendszeri betegségek megszaporodása is az elektromágneses sugárzás-terhelés számlájára írható. A mobil-ágazati sztenderdeket és határértékeket az ICNAP, egy mobilcégek által delegált kutatókból álló szervezet állapítja meg, és az értékeket csak a közvetlen hatások (pl. a telefonálás közbeni szövetfelmelegedés) kivédése érdekében szabják meg. A potenciális hosszú távú hatásokat egyáltalán nem vizsgálják, pedig mára 3 millió mobiltorony szolgál ki 3 milliárd mobiltelefonálót. 2010-ben a WHO „potenciálisan rákkeltőnek” nyilvánította a mobilsugárzást, de a betegségek lassú kifejlődése...

Read More

A nyűgös babák több időt töltenek a tv előtt

Posted by on jan 11, 2013 in Hírek |

Egy táplálkozás-egészségügyi kutatás keretében feltárták, hogy az anyák gyakrabban “tévéztetik” babájukat, ha az nyugtalan és aktív típus. A kutatók olyan módszereket keresnek, melyek segítségével megtaníthatják az anyákat, hogy túletetés és tévéztetés nélkül nyugtassák meg csecsemőjüket. A University of North Caroline 217 olyan feketebőrű elsőszülött és édesanyja tv használati szokásait vizsgálta meg, akik alacsony jövedelmű háztartásban éltek. Korábban már végeztek vizsgálatokat azzal kapcsolatban, mi áll az anyai elhízás és egyes tévénézési szokások mögött, de ez az első alkalom, hogy egyszerre vizsgálták az anya és a csecsemő jellemzőit. A gyermekek 3, 6, 9, 12 és 18  korában kikérdezték az anyákat a baba általános hangulatáról, aktivitás-szintjéről, nyűgösségéről, illetve arról, milyen gyakran van bekapcsolva a tv, a készülék a gyerekszobában van-e, és hogy be van-e kapcsolva az étkezések alatt. Az eredmények azt mutatják, hogy azok az anyák tévéztették a leghosszabb ideig csecsemőjüket, akik maguk túlsúlyosak, sokat tévéznek, és akiknek gyakran nyűgös a gyereke.  Az ebbe a csoportba tartozók majdnem 40%-a 1 évesen több mint 3 órát tölt a képernyő előtt. A tévé előtti etetés leggyakrabban azoknál az anya-gyerek pároknál fordult elő, ahol a gyerek aktív típus, az anya pedig alacsony iskolázottságú. A táplálkozástudományi szakemberek szerint azért problémás a tv előtti etetés, mert ilyenkor az anya nem tud odafigyelni a baba jelzéseire, és fennáll a veszély, hogy túleteti őt. Ha tetszett a cikk, olvass el egy másik hasonló témájút is, melynek címe A testi és lelki egyensúly...

Read More

ADHD-sek pszichocentrikus nevelése

Posted by on dec 11, 2012 in Nevelés |

2008 márciusában egy Lenore Skenazy nevű New York-i nő megengedte 9 éves fiának, hogy egyedül metrózzon haza közös bevásárlásuk után, és erről egy cikket is írt a The New York Sun-ba, ahol újságíróként dolgozott. A cikken sokan felháborodtak, és az „Amerika legrosszabb anyukája” címmel illették Skenazy-t, mások viszont elkezdtek gondolkodni azon, normális dolog-e, hogy a mai gyerekeket szinte inkubátorban neveljük fel. Skenazy az érdeklődésen felbuzdulva mozgalmat indított, és megírta Free Range Kids (Gyerekek póráz nélkül) című könyvét, melyben tovább kampányol a túlgondoskodó-túlszabályozó nevelési módszerek ellen. Véleménye szerint a médiában érdekességük miatt felülreprezentálják a veszélyforrásokat, és ezzel feleslegesen növelik a szülők és gyerekeik veszélyérzetét. Ez vezet ahhoz, hogy a szülők leszűkítik a gyerekek mozgásterét, korlátozzák őket döntéseikben, és lassítják önállósodásukat. Magyarul helikopter-szülőknek hívják az ilyen attitűddel rendelkezőket, akik mintha mindig gyermekük feje felett cirkálnának, hogy helyettük reagáljanak a potenciálisan veszélyes helyzetekre. A könyv tanulságai nem vihetők át közvetlenül az ADHD-s vagy más fejlődési zavaros gyerekek nevelésére, hiszen ilyenkor a szülők a gyerek plusz igényei miatt belekényszerülnek egy intenzívebben gondoskodó szerepbe. És arról, milyen szenzoros túlingerlést és bizonytalanság-érzetet jelenthet egy autista kisfiú számára egyedül maradni a metróban, olvashatunk Mark Haddon letehetetlen könyvében, A kutya különös esete az éjszakában-ban… Mégis érvényesnek tartom Skenazy alapvetését, vagyis azt, hogy nagyobb hangsúlyt kellene helyezni a belső erőforrások, a személyiség fejlesztésére, mint arra, hogy mindig minden rendben, jól kezelhető rendszerben működjön. Jelenleg az ADHD-s gyerekek szüleinek adott szakmai tanácsok nagy része azzal kapcsolatos, hogyan építsenek ki egy jutalmazó-büntető rendszert, mely egyértelművé teszi a gyerek számára tettei értékét, és jó viselkedésre motiválja őt. Emögött az az alapvetés áll, hogy a nevelési problémás gyerekek nem tudják olyan jól értelmezni a más családokban használatos érzelmi jellegű visszacsatolásokat, és jobban is motiválhatók mérhetőbb, tárgyiasultabb eszközök segítségével. Ennek tudatában nekem mint szülőnek kicsit mindig lelkiismeret-furdalásom volt, hogy nem alkalmazok jutalom-büntetés rendszert, és egyébként is úgy kezelem a gyerekeimet (7 és 4,5 évesek), mintha nem lennének „mások”, csak pszichésen pár évvel fiatalabbak, mint szellemileg. Amikor találkoztam Craig B. Wiener Parenting Your Child with ADHD – A No-Nonsense Guide for Nurturing Self-Reliance and Cooperation című könyvével, kicsit megkönnyebbültem látván, hogy spontán nevelési módszeremnek van (lehet) elméleti alapja is. Dr. Wiener pszichológus, a University of Massachusetts Medical School családorvoslási tanszékén tanít, és közel 30 éve foglalkozik ADHD-sekkel. Könyvének fő üzenete az, hogy a jutalmazó-büntető rendszer hangsúlyozása nem az együttműködésre, hanem a hatalomgyakorlás módjaira tanítja meg a gyereket. Véleménye szerint a külső jutalmak osztogatása és privilégiumok megvonása helyett a szülőnek az lenne a feladata, hogy tudatosítsa a gyerekében: boldogabb, sikeresebb életet fog élni, ha kedvesebb és ügyesebb lesz. Bár a jutalmazó-büntető rendszer alkalmazása „gyorsabban hat”, és így a szülő számára azonnali komfortérzetet biztosít, a szerző szerint a látszólag engedékeny, de valójában nagyon is határozott, a...

Read More

ADHD kampányok

Posted by on nov 28, 2012 in ADHD világa |

Mint már írtam egy posztomban, az ADHD nagyon ellentmondásos jelenség: se orvosilag, se társadalmilag nincs konszenzus azt illetően, kezelendő állapot-e, és ha igen, milyen módon. De azért létezik egy uralkodó álláspont, mely szerint az ADHD komoly társadalmi és pszichológiai probléma, mely kombinált (gyógyszeres és viselkedés-alapú) terápiával kezelhető, kezelendő. Az ADHD-tudatosság-növelő kampányok hátterében általában ez a felfogás rajzolódik ki, de a kampányok konkrét megvalósítása, üzenete sokféle. Rövid kutakodás után a következőket találtam: Az ADHD létezik. Ezt általában a felnőtt ADHD-vel kapcsolatban szokták megfogalmazni, mert a gyermekkori ADHD létét már nem kell bizonygatni a társadalom szélesebb rétegei számára. Az ADHD veszélyes. Egy éve a BBDO reklámcég 6 gyermekkori pszichiátriai betegség egyikeként hívta fel az ADHD-re a figyelmet a „Ne engedd, hogy egy pszichiátriai betegség elvegye tőled a gyermekedet!” üzenettel. A kampány visszhangja vegyes volt, sok érdekelt szülő követelte a betiltását, mert szerintük a negatívumok hangsúlyozása tovább növeli az ADHD-s gyermekek stigmatizáltságát. Az ADHD nem olyan, amilyennek gondolod. Az ilyen tényalapú kampányok olyan információkat tesznek közzé, mint pl. az ADHD valós betegség, senki nem tehet róla, hogy ADHD-s, a betegség diagnosztizálása komplex folyamat, stb. Ezek az üzenetek nem adhatók át egy óriásplakát segítségével, így kevesebb emberhez jutnak el. Az ilyen kampány Európára jellemző, nem Amerikára, akárcsak a következő üzenet: Az ADHD „normális” dolog, bárki lehet ADHD-s. Az átlagos (de szimpatikus) emberek arca alatt megjelenő kérdés: „ADHD-s ez az ember?” bevonja az embereket egy gondolkodási folyamatba. Miből is látszik, hogy valaki ADHD-s? Jó eséllyel ránézésre nem is lehet megmondani. És innen már csak egy lépés, hogy tkp. nem is biztos, hogy ez alapján kell megítélni, fontos tudni róla…Nekem ez igazi posztmodern kampány: az ADHD-ről szól, fokozza a tudatosságot, és közben relativizálja az ADHD fontosságát. Azt nem tudom, hogy mennyire hatékony. Az ADHD menő dolog, sztárok is lehetnek ADHD-sek. A leghíresebb coming out-ot tavaly Adam Levine, a Maroon 5 frontembere lépte meg az Own it Campaign for ADHD-ben. A publicitás tekintetében jól teljesített a kampány, de sok kritikát is kapott: néhány szakember szerint a hírességek felhajtják a keresletet minden termék, így a stimulánsok irányában is (a kampányt egy gyógyszergyár finanszírozta), és ez nem lehet egy kampány célja. Ebből kitűnik, milyen nehéz olyan üzenetet megfogalmazni, ami közérthető, valóban hasznos, és senkit sem sért: ha túl negatív fényben tüntetik fel az ADHD-t, hozzájárulnak a stigmatizáláshoz, túl kedvező képet pedig nem festhetnek róla, mert ez ellentétes az alapvető céllal, a probléma-tudat fokozásával. Az uralkodó álláspontot nem osztóknak viszont könnyebb dolguk van (bár nézeteiket jellemzően nem próbálják meg kampány formájában népszerűsíteni), mert egyszerűbb az üzenetük: ma már nemcsak a szcientológusok hirdetik, hogy „a gyerekkor nem mentális rendellenesség”, hanem pl. a Collectively conscious és más New Age-es csoportok. A sztereotípiákat fenntartó „népi humor” is aktív, ami az olyan feliratú...

Read More

A macskák Whiskast, a gyerekek meg Ritalint vennének

Posted by on okt 17, 2012 in ADHD világa, Ajánlat |

A múlt héten írtam a kétnapos ADHD konferenciáról egy szubjektív összefoglalót, és azt gondoltam, ezen a héten az lesz a témám, hogyan tudósított róla az online média. Nem hittem, hogy százával találok majd cikkeket, de minden várakozásomat alulmúlta, hogy egyetlenegy beszámoló sem jelent meg. Nem tudom, hogy a konferencia szervezői értesítették-e a sajtót a konferenciát megelőzően, de ha nem, akkor is ott kellett volna tolonganiuk, ugyanis ez a hetedik őszi alkalom, hogy a magyar szakemberek élvonala elmondja, mit gondol az ADHD-ról, és ezt illett volna számon tartani. Ha ott lettek volna, azt is hallhatták volna, hogy egy átlagos általános iskola 762 elsős és másodikos gyerekét megvizsgálva kiderült, hogy csak 39%-uk figyelme működik megfelelően: 33%-nál a teszt tanulási probléma veszélyére utal, míg a maradék 28%-nál nem egyértelmű az eredmény. Szóval nemcsak néhány embert érint a probléma, és mivel a hátterében álló génváltozat dominánsan öröklődik, egyre több embert érint majd. A hazai szerzők tapasztalatai és kezelési tanácsai helyett olvashattunk viszont egy PR-jellegű kutatásról, méghozzá pl. a nagy látogatottságú index.hu-n. Ebből kiderül, hogy „a figyelemzavarral és hiperaktivitással élő gyerekek úgy érzik, hogy a Ritalinhoz hasonló stimulálószerek, amelyeket állapotuk kezelésére kapnak, segítenek nekik kontrollálni viselkedésüket, és nem teszik őket robottá, ahogy a szkeptikusok feltételezik.” Azért írom, hogy PR-jellegű kutatás, mert sok korábbi kutatásból kiderült, hogy a stimulánsok hatékonyak, de erről nem is a gyerekeket kellene megkérdezni, hanem a tanárokat, illetve meg kell nézni az iskolai eredményeket, a fegyelmi ügyek számát stb. Az is nyilvánvaló, hogy nem a gyerekek szokták magukat robotnak, zombinak érezni – miért is tennék, amikor végre normális(abb) gyerekként viselkedhetnek az iskolában, tudják fegyelmezni magukat, jobb jegyeket szereznek. Ezt a véleményt inkább a gyógyszerezés gondolatával még meg nem barátkozott szülők (a cikkben „szkeptikusok”) szokták megfogalmazni, mert úgy érzékelik, gyermekük viselkedése drámai módon megváltozik a gyógyszer hatására. Hogy a gyereknek milyen viselkedésjegyeit értik a robot/zombi kifejezések alatt, és ezek valóban megváltoznak-e a gyógyszerszedés miatt, az nem derül ki a kutatásból – mert „végre a gyerekeket kérdezzük” alapon ezt nem vizsgálták. De még ha tudnánk is, az se lenne biztos támpont a szülőknek, mivel minden konkrét esetben a gyerek egyedi reakcióin és a szülő szubjektív megítélésén alapul (tehát úgyis csak akkor fogja megtudni, ha gyógyszert ad a gyerekének). Nem sok valódi tudományos tartalma van tehát a cikknek, arra viszont jó, hogy a gyereküket gyógyszerezők elkötelezettségét növelje, a kérdésben bizonytalanok aggályait oszlassa, a gyermekük gyógyszeres kezelését határozottan visszautasító „ADHD-s szülőkben” pedig bűntudatot ébresszen: miért is makacskodom, amikor a gyerek is szívesen szedné… Ezenkívül nincs is társadalmi relevanciája, ellentétben a korábban említett ADHD konferenciával és két másik kérdéssel. Az egyikről a New York Times hasábjain vitáztak a héten (728 komment). Arról a jelenségről van szó, hogy az USA-ban gyerekorvosok már ADHD diagnózis nélkül is felírnak...

Read More