Nézz a szemembe

Posted by on okt 2, 2014 in Blog, Nevelés | 0 comments

10 éve egyáltalán nem foglalkoztatott az autizmus kérdése, de kezembe akadt egy fényképekkel illusztrált önéletrajzi mű, és alig tudtam letenni (csak az utolsó oldal után): Donna Williams Léttelenül című könyvéről van szó, melyben az azóta íróként, festőként és autizmus speaker-ként elismert hölgy ír arról, milyen nehezen találta meg önmagát – és hogy a keresés közben felfedezte problémái gyökerét, az autizmust. Szikár mondatai tűélesen rajzoltak ki egy másik világot, olyat, ahol mélységes magány van, mert a társas szabályok korántsem magától értetődőek – de ahonnan kellő akaraterővel ki is lehet törni. Nem sokkal azután, hogy elolvastam, egy barátnőm elmondta, hogy 4 éves kisfiát autizmussal diagnosztizálták, így Neki adtam ezt a könyvet. Aztán amikor pár évvel később elújságoltam Neki, hogy az enyémet is, kicsit elfogódottan kérdezte, visszaadja-e:) De nem kértem vissza a könyvet, a lényeget már kivettem magamnak belőle, szerencsére idejekorán: azt hiszem, a könyv segítségével kezdettől könnyebben értettem, hogy miben különleges a kisfiam világa, és hogyan lehet hozzá közelebb kerülni. Aztán nem is éreztem szükségét, hogy autista/ADHD-s önéletírásokat olvassak (bár talán kivételt képez Dominic O’Brien és dr. Máté Gábor önéletrajzi elemeket is tartalmazó, a blogomon is említett könyve, de ezeket nem a sztori miatt olvastam), a megkerülhetetlen filmekben úgyis hemzsegnek az ilyen furcsa figurák, l. Agymenők-sorozat, a Híd vagy a Tetovált lány. De nemrég megláttam John Elder Robison Nézz a szemembe – Életem Asperger-szindrómával című könyvét, és mivel nagyon érdekel a rock zene világa, muszáj volt megszereznem, mert belepillantva láttam, hogy Robison olyan rock-legendákkal dolgozott együtt, mint a KISS… Nem bántam meg, hogy elolvastam, a könyv a Léttelenül férfi oldalról megírt változata, ami a defókuszált tekintetű arcok fényképei helyett műszaki találmányokkal van telezsúfolva. A filozófia professzor és költőnő gyermekeként született Robison végigjárja az ADHD-s? Asperger szindrómás? gyerekek gyakori útját: nehezen barátkozó “kis professzor”, 16 évesen iskoláit elhagyó diák, egy szubkultúra “okosembere” (a KISS füst- és fényokádó gitárcsodáinak tervezője, építője), majd megbecsült mechanikus- és digitális játékfejlesztő. 35-40 éves kora után találja meg helyét: az önálló, kreatív munkát autójavítójában, majd az Asperger-szindrómások szószólójának szerepében. A könyv dr. Máté Gábor Szétszórt elmék című könyvének illusztrációja is lehetne: a különleges érzékenységgel, kiemelkedő intellektussal született, de szétcsúszott szülei által elhanyagolt gyerek csak intellektusára támaszkodva vészeli át a gyermekkort, és az igazi érzelmeket felnőttként tanulja. Pedig ő a felelős 8 évvel fiatalabb öccséért is (Augusten Burroughs számára is traumatikus volt a gyermekkor, ezt nemrég könyv és film formájában megjelent, sötét iróniájú Kés, villa, olló című művében meséli el). Egy ízben meg is beszélik, hogy egyetlen dolgot kellene lecserélni, hogy minden jó legyen: a családjukat… Robison az Asperger-szindrómát adottságnak tekinti, de nem tartja szükségszerűnek a problémás végkifejletet, és kiemeli a környezet, a család szerepét: “Hiszek abban, hogy azok a gyerekek, akik hozzám hasonlóan nagyjából az autizmus spektrum közepén...

Read More

Mit jutalmazzunk?

Posted by on Sze 24, 2014 in Blog, Nevelés | 2 comments

Olvasóim talán emlékeznek, milyen nagy port vert fel nyáron, hogy Budapesten járt egy neves amerikai pszichológus, Philip Zimbardo, hogy bemutassa és meghonosítsa Hősök tere nevű projektjét. A projekt a nyilvánosság csatornáit felhasználva hívja fel a figyelmet arra, hogy nem szabad mindig, minden körülmények között engedelmeskednünk a társas, társadalmi elvárásoknak, mert bizonyos helyzetekben morálisabb “hősnek” lenni, kiállni saját igazunkért. Tréningsorozat formájában, iskolákban illetve tanároknak adják át ezt a felfogást, aminek egy érdekes aspektusáról írt a HVG Business Extra. (Egy kis személyes szál: meglepődtem, mikor Zimbardo megjelent nálunk, mert addig csak egy volt a 20 évvel ezelőtt forgatott szociálpszichológia-tankönyvem szereplői között. Börtönben végzett kísérletei miatt tanultunk róla: a véletlenszerűen rabnak, illetve börtönőrnek beosztott diákok olyan alaposan azonosultak szerepükkel, hogy 6 nap után abba kellett hagyni a kísérletet a depresszió és a szadizmus megjelenése miatt. Nemcsak azon akadtam fenn, milyen lelketlenül viselkednek az emberek, hanem azon is, hogy pszichológusok ilyen helyzetbe hozhatnak kísérleti alanyokat, és utána még érvényesnek is tekintik a laboratóriumi eredményeket… Fel is vettem egy “Empirikus kutatások etikai kérdései” című kurzust, ahol megtudtam, hogy már tilos ilyen kutatásokat végezni. De ettől függetlenül egyetértek Zimbardoval, az embereket meg kellene tanítani arra, hogy individuumok maradjanak éles helyzetekben is, nem csak a másik háta mögött.) A Hősök tere projekt keretében tanítják a fejlődés-fókuszú gondolkodásmódot is, aminek alapjait Carol S. Dweck fektette le Szemlélet – A siker lélektana című könyvében. A lényeg az, hogy a fejlődő szemléletmódú emberek, akik nem tekintik egyszer s mindenkorra adottnak képességeiket és személyiségüket, hosszú távon sikeresebbek a rögzült szemléletmódú embereknél, akik kevésbé rugalmasan válaszolnak a kihívásokra. Szülőként, pedagógusként akkor tehetünk legtöbbet azért, hogy egy gyermek fejlődő szemléletmódúvá váljon, ha nem alaptulajdonságait és az elért eredményeket, hanem a próbálkozást és magát a folyamatot dicsérjük, bátorítjuk. (Egyébként régi morálfilozófiai, sőt jogi kérdés is, hogy a szándék vagy a tett minősíti-e inkább az embert.) Az eltérő idegrendszeri fejlődésű gyermekek esetében, amikor a tett (viselkedés, produktum) “színvonala” akár évekkel is elmaradhat a kívánatostól, a szülő könnyen belefárad abba, hogy azt dicsérje, ami egy sokkal kisebb gyereknél is “normális” elvárás lenne. Sajnos sok nevelési tanács is az eredmények monitorozását javasolja (pl. jutalompont-rendszer), és a szándékot, a próbálkozást ritkán lehet olyan pontosan “mérni”, hogy beilleszkedjen egy ilyen rendszerbe. Ki szokott desszertet adni azért, mert a gyerek hajlandó egy falatot enni az elé tett egészséges ételből, vagy egyáltalán kicsit pozitívabban viszonyul hozzá? Pl. hosszabb ideig elviseli a látványát az asztalon (ADHD-s, autisztikus gyerekeknél ugye ez is probléma szokott lenni, nálunk pl. a zöldborsó “gusztustalan”). És ezek még viszonylag jól körülhatárolható “próbálkozások”, ennél sokkal elmosódottabb kontúrú szándékok és részeredmények is vannak, amiket egy rigid (“következetes”) rendszerben nem lehet észlelni és jutalmazni. A 25-35 gyerek felügyeletét, oktatását ellátó pedagógusok esetén több létjogosultsága van, hogy a teljesítmény alapján értékeljenek,...

Read More

„Azt látom, hogy a gyerkőcökből kibújik az igazi „gyerkőc-ség”, a személyiségük előjön, olyan „gyerek” gyerekekké válnak” – interjú Balla Barbarával a Growth Through Play System-ről

Posted by on Júl 23, 2014 in Blog, Nevelés |

– Üdvözöllek, Barbara. Te az Összhangban az Autizmussal szakmai vezetője és a GPS képzés magyarországi koordinátora vagy, és most abból az alkalomból találkozunk, hogy lesz egy speciális képzésetek, a GPS képzés. Minek a rövidítése a GPS? – Angolul Growth Through Play, aminek a jelentése: „fejlődés játékon keresztül”. Ezt a találó nevet adták ennek a módszernek. Egy anno Son-Rise tanár hozta létre azért, hogy sok-sok más megközelítést belegyúrva a Son-Rise-ba, kialakítson egy eszközrendszert, amit a családok igénybe tudnak venni. – Ezt Te kitanultad? -Amerikában éltem másfél évet, ahol megtanultam a Son-Rise terápiát. Child facilitator képzettséget szereztem, Son-Rise tearpeuta lettem. Kat, a Relate to Autism létrehozója Son-Rise tanár volt, és miután elkezdte a saját módszerét, tőle tanultam két éven keresztül konzultációs keretben. Nem tudom, hogy „kitanultam”-e, nagyon sok mindent tanultam, de a képzésemnek nem volt egy meghatározott vége. A GPS képzés, amit most Magyarországon Aaron DeLand tart majd, a GPS alap szintű képzése. Én azelőtt kezdtem el Kat-től magánúton tanulni, mielőtt elindította volna a tanfolyamokat. -És ezt a tudást, ezt a módszert használod, amikor a gyerekekkel dolgozol? -Igen. Az alap a Son-Rise, amihez hozzájött a Relate to Autism-os tudás, a HANDLE képzés során szerzett ismeretek, illetve voltam a BHRG diagnosztika tanfolyamán. Valamint az NLP (neuro-lingvisztikai programozás) is részét képezi a megközelítésnek, amiről nem gondolja az ember, hogy ide passzol, de nagyon hasznos dolgok vannak benne. -Miben más a GPS program, mint a Son-Rise? -A Son-Rise hozzáállásánál (szeretet, teljes elfogadás) jobbat nem lehet találni, az fantasztikus. Viszont a Son-Rise fejlődési modellje nem pszichológiai alapokon nyugszik. Kat pszichológiai alapokra helyezte a fejlődési modellt, amit használ, hogy meghatározza a célokat a gyerkőcök fejlesztése terén. Ezek leginkább a szociális, a kommunikációs és a játékfejlődés területeit érintik. Azt igyekszik segíteni, hogy a gyerkőc a természetes fejlődés menetét járja be. Azt nézi meg, hogy hol vannak azok a hézagok, elakadások, amik a természetes fejlődésmenetben jelentkeznek. Ez az egyik dolog, amiben más: mások tehát a célok, amiket használ a két program. Amivel még a Relate to Autism és a GPS modell dolgozik, az a gyerkőc figyelmi szintje. Pl. hogy felismerjük, mikor van túlstimulálódva a gyerek, és mit tudunk tenni, hogy ebből kijöjjön és újra figyelni tudjon. Ebben a Son-Rise a csatlakozást (joining)-ot követi, ami azt jelenti, hogy a gyerek csinálja a saját kis zárt tevékenységét és a felnőtt is mellette végzi a saját zárt tevékenységét, hogy megtapasztalja azt, hogy miért is teheti ezt a gyerkőc azt, amit tesz, csatlakozni tudjon ehhez a tevékenységhez. Hagyja a gyerkőcöt, hogyha ő tud nyitni, akkor nyisson. Kat ahelyett, hogy a gyerkőcre hagyná teljesen, hogy visszahozza magát a figyelmi állapotba, elkezdett afelé menni, hogy hogyan segíthet a gyermekkel foglalkozó felnőtt a gyerkőcnek, hogy nyitni tudjon. Van-e olyan inger, aminek a segítségével a gyermek...

Read More

Tanácsok szülőknek dr. Máté Gábor Szétszórt elmék című könyve alapján

Posted by on ápr 16, 2014 in Blog, Nevelés |

Korábban már írtam a magyar származású világhírű orvos, dr. Máté Gábor pályájáról, és elemeztem Szétszórt elmék című könyvének újdonság-értékkel bíró tartalmi részeit is. Most egy kicsit részletesebben mutatom be a könyv gyakorlatba is átültethető gondolatait. Bár általában nem szoktam hosszú idézeteket használni, most szakítok ezzel a hagyománnyal, mert dr. Máté Gábor megfogalmazása annyira érzékletes és lényegre törő, hogy sokszor eredetiben közlöm. Az első fontos gondolata az agy plaszticitása: bár kiemelten fontos a korai fejlesztés, később sincs semmi veszve, mivel „a környezet kedvezőbbé tétele megadja az esélyt az agy fejlődésére is, a sérülések súlyosságának függvényében.” Akárcsak az Üdvözöllek a gyereked agyában című könyv szerzői az úgynevezett orchidea-gyerekekkel kapcsolatban, dr. Máté is megerősíti, hogy az érzékenység kétarcú jelenség: „igaz, hogy a gyerekek rendkívül érzékenyek környezetük negatív aspektusaira, de ugyanilyen érzékenyek a pozitív változásokra is.” A pozitív változás elérésének legfontosabb eszköze a kötődési kapcsolat bebetonozása; egy olyan szülő-gyerek viszony felépítése, ahol a gyereknek „képesnek kell lennie arra, hogy nyugtalanságát, a szülő számára legkellemetlenebb oldalát anélkül mutathassa meg, hogy a kapcsolatukat féltenie kelljen közben.” Gyakorlati síkon a következő 5 nevelés tanácsot adja a szülőknek: 1. Vállaljunk aktív felelősséget a kapcsolatért, tehát szánjunk a gyerekre elég időt és figyelmet. Ezzel tudjuk legjobban kimutatni, hogy a gyerek értékes számunkra, és így építhetjük fel a gyerek önértékelését. 2. Ne ítélkezzünk gyerekünk felett, mert ezzel szégyenérzetet keltenénk, és a gyerek azt hiheti, elfogadása, a felé irányuló szeretet a rossz cselekedetek elkerülésének függvénye. 3. Ezzel összhangban ne is dicsérjük túl a gyereket, mert ezzel is azt fejezzük ki, hogy nem a gyereket magát értékeljük, hanem azt, amit csinál. 4. Haragból sose neveljünk, inkább vonuljunk vissza, kérjünk időt, mielőtt reagálunk a problémás helyzetekre. 5. Vállaljuk magunkra a kapcsolat helyreállításának felelősségét a konfliktusok után, ne követeljük meg a gyerek bocsánatkérését, inkább építsünk hidat a gyermek felé, hogy érezze, jövő-orientáltan gondolkodunk. Van néhány tévhit is, melyekbe néha a szülők is belekapaszkodnak (legalább átmenetileg), amik azonban károsan hatnak a nevelési folyamatra. Ezek közé tartozik, hogy a gyerek azért „rosszalkodik”, mert fel akarja hívni magára a figyelmet, vagy hogy szándékosan idegesíti a felnőttet, manipulálja a szülőt – vagy akár az, hogy az ADHD-s gyerekek lusták. Az is elég elterjedt, hogy a felnőtt feszültségének, haragjának alapvető oka a gyerek viselkedése. Dr. Máté szerint viszont „amikor a gyerek „rosszalkodik”, a felnőtt reagálhat érdeklődéssel, megpróbálhatja megérteni, hogy pontosan milyen üzenetet is akar az értésére adni, és ettől sokkal hatékonyabb lehetne a reakciója is. Amikor ehelyett szülőként elönt minket a szorongás, akkor azonnal irányítani akarjuk a gyerek viselkedését, azaz a gyereket.” A fentiekből már logikusan következik, hogy dr. Máté nem a gyermekpszichiáterek által sokszor javasolt módszereket tartja hatékonynak az ADHD-s gyerekek két nagy problémájára, a dacra és a motiválatlanságra sem. Szerinte a jutalmazási rendszer nem megfelelő, mert...

Read More

Tipikusan fejlődő társak be tudják vonni az autisztikus gyereket a játékba

Posted by on dec 18, 2013 in Blog, Hírek |

Az autisztikus gyerekek kevesebbet játszanak és kevésbé kezdeményezőek a játszótéren, mint tipikusan fejlődő társaik, de egy társ könnyen be tudja őket vonni, találták a Vanderbuilt Egyetem kutatói. Egy 8-12 éves gyerekekkel végzett kutatásban 30 játszótéri interakciót rögzítettek kamerákkal illetve hangrögzítővel. Az interakciókban 3 gyerek vett részt: egy autisztikus, egy tipikusan fejlődő, és egy olyan tipikusan fejlődő gyerek, aki a kutatók “szövetségese” volt, mivel a játékon kívül azt is feladatul kapta, hogy hívja játékba a másik két gyereket. A kutatók fülbe helyezett mikrofonon keresztül adták instrukcióikat a különböző társas helyzetekben. Azt tapasztalták, hogy bár az autisztikus gyerek stressz-szintje nőtt a nyálminta hormonszintje alapján, elindult a közös játék. Dr. Blythe Corbett szerint a gyerekek a játszótéren tanulják meg a társas szabályokat, de aki nem vesz részt ezekben a játékokban, nem tud fejlődni, és nem is szerez további motivációt a többiekkel való együtt játszáshoz. Az autisztikus gyerekek számára stresszes hely a játszótér, és kevésbé vesznek részt a játékokban. A kutatónő szerint a kísérlet bizonyítja: egy kezdeményező gyerektárs kulcsfontosságú lehet az autisztikus gyerek társas aktiválásában, mivel egy egyszerű kéréssel be tudja indítani a kölcsönös szocializációt. A kutatás angol összefoglalója itt...

Read More