Mit jutalmazzunk?

Posted by on Sze 24, 2014 in Blog, Nevelés | 2 comments

Olvasóim talán emlékeznek, milyen nagy port vert fel nyáron, hogy Budapesten járt egy neves amerikai pszichológus, Philip Zimbardo, hogy bemutassa és meghonosítsa Hősök tere nevű projektjét. A projekt a nyilvánosság csatornáit felhasználva hívja fel a figyelmet arra, hogy nem szabad mindig, minden körülmények között engedelmeskednünk a társas, társadalmi elvárásoknak, mert bizonyos helyzetekben morálisabb “hősnek” lenni, kiállni saját igazunkért. Tréningsorozat formájában, iskolákban illetve tanároknak adják át ezt a felfogást, aminek egy érdekes aspektusáról írt a HVG Business Extra. (Egy kis személyes szál: meglepődtem, mikor Zimbardo megjelent nálunk, mert addig csak egy volt a 20 évvel ezelőtt forgatott szociálpszichológia-tankönyvem szereplői között. Börtönben végzett kísérletei miatt tanultunk róla: a véletlenszerűen rabnak, illetve börtönőrnek beosztott diákok olyan alaposan azonosultak szerepükkel, hogy 6 nap után abba kellett hagyni a kísérletet a depresszió és a szadizmus megjelenése miatt. Nemcsak azon akadtam fenn, milyen lelketlenül viselkednek az emberek, hanem azon is, hogy pszichológusok ilyen helyzetbe hozhatnak kísérleti alanyokat, és utána még érvényesnek is tekintik a laboratóriumi eredményeket… Fel is vettem egy “Empirikus kutatások etikai kérdései” című kurzust, ahol megtudtam, hogy már tilos ilyen kutatásokat végezni. De ettől függetlenül egyetértek Zimbardoval, az embereket meg kellene tanítani arra, hogy individuumok maradjanak éles helyzetekben is, nem csak a másik háta mögött.) A Hősök tere projekt keretében tanítják a fejlődés-fókuszú gondolkodásmódot is, aminek alapjait Carol S. Dweck fektette le Szemlélet – A siker lélektana című könyvében. A lényeg az, hogy a fejlődő szemléletmódú emberek, akik nem tekintik egyszer s mindenkorra adottnak képességeiket és személyiségüket, hosszú távon sikeresebbek a rögzült szemléletmódú embereknél, akik kevésbé rugalmasan válaszolnak a kihívásokra. Szülőként, pedagógusként akkor tehetünk legtöbbet azért, hogy egy gyermek fejlődő szemléletmódúvá váljon, ha nem alaptulajdonságait és az elért eredményeket, hanem a próbálkozást és magát a folyamatot dicsérjük, bátorítjuk. (Egyébként régi morálfilozófiai, sőt jogi kérdés is, hogy a szándék vagy a tett minősíti-e inkább az embert.) Az eltérő idegrendszeri fejlődésű gyermekek esetében, amikor a tett (viselkedés, produktum) “színvonala” akár évekkel is elmaradhat a kívánatostól, a szülő könnyen belefárad abba, hogy azt dicsérje, ami egy sokkal kisebb gyereknél is “normális” elvárás lenne. Sajnos sok nevelési tanács is az eredmények monitorozását javasolja (pl. jutalompont-rendszer), és a szándékot, a próbálkozást ritkán lehet olyan pontosan “mérni”, hogy beilleszkedjen egy ilyen rendszerbe. Ki szokott desszertet adni azért, mert a gyerek hajlandó egy falatot enni az elé tett egészséges ételből, vagy egyáltalán kicsit pozitívabban viszonyul hozzá? Pl. hosszabb ideig elviseli a látványát az asztalon (ADHD-s, autisztikus gyerekeknél ugye ez is probléma szokott lenni, nálunk pl. a zöldborsó “gusztustalan”). És ezek még viszonylag jól körülhatárolható “próbálkozások”, ennél sokkal elmosódottabb kontúrú szándékok és részeredmények is vannak, amiket egy rigid (“következetes”) rendszerben nem lehet észlelni és jutalmazni. A 25-35 gyerek felügyeletét, oktatását ellátó pedagógusok esetén több létjogosultsága van, hogy a teljesítmény alapján értékeljenek,...

Read More

A szülő akarata – és a gyereké

Posted by on Sze 10, 2014 in Blog, Nevelés | 0 comments

Az Elixir szeptemberi számában interjú jelent meg dr. Máté Gáborral Akarnokpalánták címmel. Bár a cím kissé félrevezető, a Szétszórt elmék és A család ereje című könyv szerzőjének álláspontja egyértelműen kirajzolódik abban a klasszikus témában, “hogyan fejlesszük gyermekünk akaraterejét”. Szerinte az akarat természetesen jelen levő dolog, így a szülő ezt nem “nevelheti bele” gyerekébe. Feladata inkább az, hogy stabil, biztonságos környezetet nyújtson, ahol a belső motiváció, akarat kívánatos irányban ki tud fejlődni. A már másfél éves korban megjelenő ellenakarat (dac) is szükségszerű: “a természet először a nemet tanítja meg a gyereknek, hogy aztán valódi meggyőződéssel mondhasson igent“. Ilyenkor a szülő nem tesz jót azzal, ha szigorúbban és/vagy erőszakosabban próbálja helyreállítani a rendet; a biológiai hasonlatot továbbvíve “ha (egy növény) valamiért mégsem nőne úgy, ahogy azt elképzeltük, sosem mondjuk azt, hogy rosszul viselkedik, hanem azon kezdünk gondolkozni, hogy nincs-e szüksége több napfényre, gyakoribb öntözésre vagy tápanyagokban dúsabb talajra – vagyis megpróbáljuk kielégíteni a szükségleteit”. A kamaszkorban ismét felerősödő feszültségekre a szülők gyakran – helytelenül – úgy reagálnak, hogy befejezettnek nyilvánítják a nevelési folyamatot (“azért lázad, mert már nem igényli a segítségünket”), és a gyermek sorsát rábízzák a kortársakra. Pedig ilyenkor érzelmileg, szociálisan még nem érett a gyermek, a kortársak viszont nem tudják egymást továbbfejleszteni, így a szülő jobban tenné, ha megkísérelné megtartani vagy visszaszerezni gyermeke bizalmát, érdeklődését, hozzá való kötődését. Az interjúban nem volt szó az ADHD-ről vagy más neurológiai fejlődési zavarról, de dr. Máté Gábor könyveiből kiderül, hogy az ADHD-s gyerekek nevelésében még kiemeltebben hangsúlyosnak tartja a szülő empátiáját, érzelmi támogatását, mint a neurológiailag tipikus gyerekek esetében. Ez ellentmond az ADHD-s gyerekek szüleinek szóló “hivatalos” ajánlások többségének, mert azok inkább a hatalom gyakorlásának hatékony technikáit helyezik előtérbe (pl. jutalmazáson alapuló motivációs rendszer kiépítése, szabályok és szankciók lefektetése). Az agykutatás legújabb eredményei azonban inkább dr. Máté gondolatait támasztják alá: dr. Daniel Siegel – dr. Tina Payne Bryson A gyermeki elme – Agyfejlődés, konfliktusok, támogató szülői stratégiák című könyvben az ADHD-soknál alulműködő felső agyterület (neocortex) fejlesztéséhez a neurobiológus-gyermek-pszichoterapeuta szerzőpáros azt ajánlja, hogy a szülő erősítse, “gyakorlatoztassa” a gyermek következő működéseit (zárójelben idézetek a könyvből): átgondolt döntéshozatal (“amilyen gyakran csak lehet, lehetőséget kell biztosítanunk nekik a döntések gyakorlására“) a test és az érzelmek irányítása (“tanítsuk meg ilyenkor mélyeket lélegezni vagy elszámolni tízig, ha feldúltak; segítsünk nekik kifejezni az érzéseiket“) önismeret (“olyan kérdéseket teszünk fel nekik, amelyek segítenek a dolgok felszíne mögé látni, pl. Szerinted miért így döntöttél? Mitől érezted magad így?“) empátia (“pusztán attól, hogy a mindennapi helyzetekben ráirányítjuk a gyermekeink figyelmét mások érzéseire, a felső agyuk kifejlődése mellett az együttérzés egészen új szintje alakulhat ki bennük.”) erkölcsösség (“elképzelt helyzeteket vázolunk fel… Szerinted átszaladhatunk a piroson, ha valamilyen vészhelyzet adódik? Ha egy verekedős gyerek elkezdene valakivel kötekedni és nincsenek felnőttek a közelben, akkor...

Read More

„Azt látom, hogy a gyerkőcökből kibújik az igazi „gyerkőc-ség”, a személyiségük előjön, olyan „gyerek” gyerekekké válnak” – interjú Balla Barbarával a Growth Through Play System-ről

Posted by on Júl 23, 2014 in Blog, Nevelés | 0 comments

– Üdvözöllek, Barbara. Te az Összhangban az Autizmussal szakmai vezetője és a GPS képzés magyarországi koordinátora vagy, és most abból az alkalomból találkozunk, hogy lesz egy speciális képzésetek, a GPS képzés. Minek a rövidítése a GPS? – Angolul Growth Through Play, aminek a jelentése: „fejlődés játékon keresztül”. Ezt a találó nevet adták ennek a módszernek. Egy anno Son-Rise tanár hozta létre azért, hogy sok-sok más megközelítést belegyúrva a Son-Rise-ba, kialakítson egy eszközrendszert, amit a családok igénybe tudnak venni. – Ezt Te kitanultad? -Amerikában éltem másfél évet, ahol megtanultam a Son-Rise terápiát. Child facilitator képzettséget szereztem, Son-Rise tearpeuta lettem. Kat, a Relate to Autism létrehozója Son-Rise tanár volt, és miután elkezdte a saját módszerét, tőle tanultam két éven keresztül konzultációs keretben. Nem tudom, hogy „kitanultam”-e, nagyon sok mindent tanultam, de a képzésemnek nem volt egy meghatározott vége. A GPS képzés, amit most Magyarországon Aaron DeLand tart majd, a GPS alap szintű képzése. Én azelőtt kezdtem el Kat-től magánúton tanulni, mielőtt elindította volna a tanfolyamokat. -És ezt a tudást, ezt a módszert használod, amikor a gyerekekkel dolgozol? -Igen. Az alap a Son-Rise, amihez hozzájött a Relate to Autism-os tudás, a HANDLE képzés során szerzett ismeretek, illetve voltam a BHRG diagnosztika tanfolyamán. Valamint az NLP (neuro-lingvisztikai programozás) is részét képezi a megközelítésnek, amiről nem gondolja az ember, hogy ide passzol, de nagyon hasznos dolgok vannak benne. -Miben más a GPS program, mint a Son-Rise? -A Son-Rise hozzáállásánál (szeretet, teljes elfogadás) jobbat nem lehet találni, az fantasztikus. Viszont a Son-Rise fejlődési modellje nem pszichológiai alapokon nyugszik. Kat pszichológiai alapokra helyezte a fejlődési modellt, amit használ, hogy meghatározza a célokat a gyerkőcök fejlesztése terén. Ezek leginkább a szociális, a kommunikációs és a játékfejlődés területeit érintik. Azt igyekszik segíteni, hogy a gyerkőc a természetes fejlődés menetét járja be. Azt nézi meg, hogy hol vannak azok a hézagok, elakadások, amik a természetes fejlődésmenetben jelentkeznek. Ez az egyik dolog, amiben más: mások tehát a célok, amiket használ a két program. Amivel még a Relate to Autism és a GPS modell dolgozik, az a gyerkőc figyelmi szintje. Pl. hogy felismerjük, mikor van túlstimulálódva a gyerek, és mit tudunk tenni, hogy ebből kijöjjön és újra figyelni tudjon. Ebben a Son-Rise a csatlakozást (joining)-ot követi, ami azt jelenti, hogy a gyerek csinálja a saját kis zárt tevékenységét és a felnőtt is mellette végzi a saját zárt tevékenységét, hogy megtapasztalja azt, hogy miért is teheti ezt a gyerkőc azt, amit tesz, csatlakozni tudjon ehhez a tevékenységhez. Hagyja a gyerkőcöt, hogyha ő tud nyitni, akkor nyisson. Kat ahelyett, hogy a gyerkőcre hagyná teljesen, hogy visszahozza magát a figyelmi állapotba, elkezdett afelé menni, hogy hogyan segíthet a gyermekkel foglalkozó felnőtt a gyerkőcnek, hogy nyitni tudjon. Van-e olyan inger, aminek a segítségével a gyermek...

Read More

Hurrá, nyaralunk!

Posted by on Júl 9, 2014 in Blog, Nevelés | 0 comments

Eljött a nyár, és az iskolás gyerekek kiveszik 11 hetes szabadságukat. Ha ADHD-s gyerekről van szó, ez a szülők szempontjából gyakran nem a felhőtlen pihenést, hanem újabb problémák menedzselését jelenti. Az Attention Talk Radio-n nemrég Jodi Sleeper-Triplett szenior ADHD coach, tréner, az Empowering Youth with ADHD című könyv írója adott néhány hasznos tanácsot arról, hogyan lehet ezt megelőzni – az alábbiakban ezt foglalom össze. Jodi legfontosabb tanácsa az, hogy ne hagyjuk a gyereket struktúra nélkül a tanév szigorú időbeosztása után sem. Szerinte ez olyan lenne, mintha ebéd közben egyszer csak kihúznánk az asztalterítőt a tányérok, poharak alól – azt se tudnánk hirtelen, mihez kapjunk, mit szedjünk fel először a földről. A hasonlat kicsit sántít, mert a gyerekek nyári programja nem ugyanazokat a tevékenységeket kell, hogy tartalmazza, mint a tanév során, de tényleg borítékolható, hogy a külső motiváció hirtelen eltűnése káoszt von maga után, amit jobb jó előre renddé strukturálni. Ehhez a gyenge végrehajtó funkciójú ADHD-s gyerekeknek mindenképpen segítségre van szükségük. A mestercoach azt javasolja, hogy már a szünetet megelőző hetekben üljünk le a gyerekekkel, és tervezzük meg közösen a nyarat a vágyak és lehetőségek listázásával, ezekhez való internetes információgyűjtéssel. (Erről ugyan már lecsúsztunk, de jobb később, mint soha, a még hátralevő nyári programokat is érdemes így, közösen tervezni!) A programok kiválasztásakor figyelembe kell venni a gyerekek életkorát, mert problémát okozhat, ha eltérő életkorú gyermekeinknek nem biztosítunk különböző programlehetőségeket. A táborok és nyaralások között a gyerekeket hosszú napokat otthon töltenek, és ezeket is érdemes strukturálni: tanácsos őket rávenni, hogy előre megszabott időpontban keljenek fel (ha nem is olyan korán, mint iskolaidőben), ezzel és a szintén időponthoz kötött esti lefekvéssel keretet adunk a napnak. Jodi szerint érdemes úgy felfogni az otthoni napokat is, mint egy tábort, ahol a gyerekek megfelelő idősávokban előre megadott tevékenységgel foglalkoznak, pl. 10-12-ig alkotnak, rajzolnak, festenek, majd 12-14-ig olvasgatnak. A szülőnek természetesen nem elég megírni a napirendet, arról is gondoskodni kell, hogy a gyerek be is tartsa – ha ezt nem tudja felügyelni személyesen vagy mobil eszközökön keresztül, akkor kérje a közelben lévő felnőtt vagy nagyobb gyerek segítségét. Az unalom nagyon veszélyes, mert a felgyűlő energiát sokszor nem építő tevékenységben, hanem rongálásban vagy céltalan futkosásban vezetik le a gyerekek. A gyerekek lelki „egyben tartásában” segíthet az ADHD coach is: a gyerek megfogalmazza neki elképzeléseit, elmondja az előtte álló feladatokat (pl. utazás egy nyári táborba csupa ismeretlen gyerekkel). A coach segít struktúrában láttatni a helyzetet, és akcióterv kidolgozásával megfoghatóvá, megoldhatóvá teszi a gyerek kihívásait. Saját tapasztalataim maximálisan alátámasztják a fentieket. Ez az első év, hogy megosztottuk a gyerekekkel terveinket, sőt bevontuk őket is a tervezésbe – együtt választottunk nyaralóhelyet, túracélpontot – és együtt állapodtunk meg az olyan nem(mindig)szeretem feladatok heti keretszámában is, mint a TSMT torna, a jóga,...

Read More

Mindful szülőségből vizsgáztam:)

Posted by on Júl 2, 2014 in Blog, Neuroterápia, Nevelés | 0 comments

Tavaly nyáron, miután elvégeztem az ADHD coaching szemléletű tanácsadó-képzést, egy nyereményjáték nyerteseként eljutottam a Coaching Camp nevű 3 napos eseményre, ahol a vállalati HR-esek és a gyakorló coach-ok ismerkedése, műhelymunkája zajlott. Úgy látszik, a szerencse tényleg megkedvelt, mert még ott is velem tartott: a zárósorsoláson egy egyéves tréner-team coach – facilitátor képzést nyertem. Októbertől mostanáig havonta 3-4 nap reggeltől estig vállalati tréningek százain megedződött trénerektől (Márton Mónika, Münnich Iván, Bölcskei Mónika, Vass Andi) tanulhattam a szakmát, csinálhattam a gyakorlatokat tanulótársaimmal együtt. Nagy kaland volt „civilként bekerülni a pályára”, és vállalati és/vagy releváns tudományos háttérrel bíró társak között lenni, de újra bebizonyosodott, hogy megfelelő emberek társaságában sokkal fontosabb, hogy hová mész annál, hogy honnan jössz. Nem is magáról a képzésről szeretnék írni, hanem arról, hogy pár napja lezajlott a vizsga, és mivel továbbra sem tervezem, hogy vállalati közegben / témákkal fogok dolgozni, a záróvizsgám gyakorlatát a Figyelemkontroll témájából vezettem le, és a mindful szülőségről tartottam tréninget. Kezdő trénerként mindenképpen szeretnék majd elvégezni még néhány téma-specifikus képzést, mint pl. a Mindful Motherhood trénerképzőt, vagy az Erőszakmentes kommunikáció trénerképzőjét, de most saját anyagot vittem, és egyik kedvenc könyvemet, dr. Daniel Siegel-dr. Tina Payne Bryson A gyermeki elme c. könyvét „dolgoztam fel”. Erről az (állítólag nagyon sikeres:) vizsgáról írok, mert a végén volt egy játékos gondolatkísérlet, amit talán másoknak is érdemes lefuttatni. Bevezetésképpen azt tisztáztuk, ki mennyire jártas a mindfulness-témában, aztán arról ötleteltünk közösen, milyen okok állhatnak a különböző meditációs módszerek térnyerésének hátterében. Ezt követően úgy fél órában bemutattam a mindfulness irányzatot, illetve a könyvet (nem volt könnyű, napokig lehetne róla beszélni). Ismertettem az elme integrációjának 5 területét, melyet szülőként kell elősegítenünk gyerekünknél (1. jobb-bal agyfélteke, 2. alsó-felső agy, 3. emlékek, 4. tudat kereke, 5. interperszonális integráció; részletesebben itt írtam róla). Aztán jött az első „mindfulness-kérdés”: Téged melyik szólít meg leginkább? Vagy azért, mert a magaddal vagy mással való munka folyamán tudatosult benned, hogy fontos kérdés, vagy azért, mert még soha nem hallottál róla, de érdekel, vagy mert a legjobb vagy benne… Te hogy vagy ezzel, kedves Olvasó? Az elmélet után a gyakorlat sem maradhatott ki. A résztvevők eltérő tapasztalatai és érintettsége miatt nem konkrét szituációk feldolgozást választottam, hanem azt, hogy együtt lépjünk be egy elképzelt történetbe, ahol a mindful szülői készségek értelmezhetők lesznek. A Só című mese szolgált ehhez keretül (itt nézhető meg), melyben a nem éppen mindful király-apuka olyan konfliktusba keveredik lányával, mely akár végzetes is lehetne. A mesében persze minden jóra fordul a végén, de én (a cél szentesíti az eszközt) előrehoztam a pozitív végkifejletet, és arra kértem a résztvevőket, hogy játsszuk azt: a király felteszi a lányainak az ominózus kérdést, majd – valamilyen csoda folytán – „megvilágosodik”, és egyik pillanatról a másikra mindful lesz. Képes lesz arra, hogy elemezze...

Read More