A gyerekek mint a társadalmi/társas válsághelyzetek tünethordozói

Posted by on aug 27, 2014 in Blog, Nevelés | 0 comments

A legújabb HVG Psziché különszám központi témája a gyereknevelés, és az egyszülős- és mozaikcsaládok és a fegyelmezés időszerű kérdései mellett az ADHD is említésre kerül. Dr. Máté Gábor Bizalmas kérdések – Figyelemhiányos gyerekek és szülei című írásában foglalja össze a Szétszórt elmékben már megismert gondolatait. Modellje, melyben az ADHD fejlődési elakadás, és nem genetikailag kódolt betegség, kiemelten foglalkozik a nevelők szerepével. Mivel az ADD-t „a csecsemő és gondozója közötti törés okozta lelki sérülés lenyomatának” tekinti, a tüneti eredménnyel járó gyógyszeres kezelés helyett a kapcsolat helyreállítását tartja a legfontosabb beavatkozási pontnak. (Természetesen elismeri, hogy bizonyos családokban genetikai alapon gyakrabban fordul elő ez a helyzet, mint másoknál, de ez nem a szülők hibája, és nem vezet szükségszerűen súlyos helyzetekhez.) Az ADD-s gyerekek sokszor erős személyiségnek tűnnek, pedig inkább érzékenyek és sérülékenyek, és a családban általában azért tudnak domináns helyzetbe kerülni, mert a szülők viselkedése ezt a reakciót váltja ki belőlük. Dr. Máté szavaival: „nem a gyerek hatalma, hanem a szülő érzelmi termosztátjának hatástalansága teszi lehetővé, hogy a kilengések az egész család érzelmi légkörét rongálják.” A szülőknek tehát tisztába kell jönniük azzal, hogy a gyerek feszültségeinek oldásához saját feszültségeik oldásán keresztül vezet az út: „az embernek nem a gyereke felett kell diadalt aratnia, hanem saját szorongásai és önkontrollhiánya felett”. Bár a gyereknevelésről általánosabban és spirituálisabban szól, Pál Feri atya A társadalom megszakítói című esszéje nagyon jól rímel erre a gondolatra. Kiindulópontja, hogy a gyerekek tünethordozók, akik „jelzik számunkra, ha egyensúlyunkat veszítjük, fejlődésre szorultunk, ha zavarunkkal, szorongásainkkal, túlterheltségünkkel foglalkozunk kellene. A gyerekek „megszakadnak”, hogy mi felülvizsgáljuk rendszereink működését. A gyermekek zavaraiért hálásnak kellene lennünk, nem szidni őket vagy sajnálni magunkat, hiszen ők is, mi is többet érdemlünk.” A megoldás nem a kellemesebb kommunikációban rejlik, mert a szülők igazi üzenete, amit akaratlanul is átadnak gyereküknek az az, hogyan viszonyulnak az élethez. Vajon van-e bennük igazi életöröm? Milyen szűk vagy tág határok között érzik magukat biztonságban? Sajnos ha csak a család jelenti számukra az oltalmat, és „odakint élet-halál harc folyik”, nem tudják jól felkészíteni gyereküket arra, hogy kilépjen a „nagyvilágba”. Nehéz, de megkerülhetetlen kérdések ezek minden szülő számára egy olyan korban, amikor számos stresszforrás van, amit nem tudunk kontrollálni, ugyanakkor meg vagyunk győződve arról, hogy szabadon alakítjuk az életünket… Elnézést kérek a sok idézetért, de – valószínűleg az újságcikkek kötelező tömörsége miatt – két nagyra becsült szerzőm olyan frappánsan fogalmazott, ahogy én nem tudtam volna. Érdemes megvenni a HVG Psziché új számát, mert még több ilyen mondat és érdekes cikk található benne. Ha tetszett az írás, olvass el egy másik hasonló témájút is, melynek címe Az önbecsülés fontosságáról Pál Ferenc atya...

Read More

Civilizációnk és annak mentális kockázata

Posted by on jún 4, 2014 in Blog | 0 comments

„A legújabb kutatások arra jutottak, hogy a gyerekek egészséges fejlődését a halászó, vadászó, gyűjtögető életmód teszi lehetővé. A fehérek fel voltak háborodva azon, hogy az amerikai bennszülöttek hogyan nevelik a gyerekeiket. Miért? Mert az indiánok nem verték a gyerekeiket. A múltat persze nem lehet visszahozni, de be kell látnunk, hogy milyen árat fizetünk a modernizációért. A nagycsaládok szétesése valamikor a XVIII. században kezdődött, az ipari forradalom idején, a falvak eltiprásával, az urbanizációval, az emberek lélektelen munkára kényszerítésével. Nem véletlen, hogy Angliában született meg az alkoholizmus. Inni már az antik Görögországban is ittak, de alkoholizmus nem volt. A mai Kínában tökéletesen látható, hogy egyetlen generáció alatt lezajlik a szemünk előtt mindaz, ami Nyugaton több évszázad alatt ment végbe.” A fenti mondatok nem egy konzervatív politikus, hanem az inkább liberális körökben népszerű dr. Máté Gábor szájából hangzottak el a HVG Pszichológia új számában. A Szétszórt elmék szerzője ebben az interjúban nem konkrétan az ADHD-ről, hanem a szenvedélybetegségekről és a mögöttük rejlő emberi szenvedésről beszélt. De mint A sóvárgás démona c. könyvében is írja, az ADHD-val gyakran társul a szenvedélybetegség, hiszen összeköti őket a belső nyugtalanság. Dr. Máté a Vancouver-i kábítószeres negyed bentlakásos otthonának orvosaként fokozatosan sodródott a mainstream kezelésektől az ellenőrzött drogprogramon át a sámánok varázsfüvével, az ayahuascával való kísérletekig, annak ceremoniális keretek közötti használatáig. Bár ez utóbbi módszerek távol állnak tőlem és nincs is róluk véleményem, dr. Máté tevékenysége és gondolatai azt sugallják: komoly lelki problémákat nem lehet hatékonyan kezelni lokalizálható agyi működészavarként, szükség van a tágabb kontextus (a teljes személyiség, illetve a társas-társadalmi szint, akár multigenerációs síkon történő) bevonására. És ez nemcsak a szenvedélybetegségekre lehet igaz, hanem más pszichiátriai rendellenességekre is. Bár azt gondolom, hogy van értelme a lokális kezelésnek pl. neurofeedback terápiával, minden olyan eset, amikor öngyilkos lövöldözésről ír a sajtó (a nemrég történt eset, vagy másfél éve Adam Lanza esete), felhívja a figyelmet arra, milyen kevéssé hatékony a legelterjedtebb „lokális” kezelés, a gyógyszer. Az Asperger-szindrómás tettesek/áldozatok csak a jéghegy csúcsát jelentik, alattuk még boldogtalan emberek hatalmas tömege van, ami nagyon veszélyes dolog, mert hasonló ön-és közveszélyes tettekhez vezethet. Dr. Máté másik állítását, vagyis azt, hogy a lelki problémák nem függetlenek a társadalmi kontextustól, jól bizonyítja pl., hogy az autizmus kiemelkedően nagy arányban fordul elő korunk Olympusán, (ami paradox módon egy völgy), a Szilícium-völgyben. Itt élnek azok, akik mozgásban tartják a technológiai fejlődést, és ezzel a világot. A szülőknek sikert hozó intellektuális gondolkodásmódnak azonban komoly és gyakori árnyoldala gyerekük neurológiai problémája. Szerencsére egyre többen felismerik ezt, és a világon itt a legnépszerűbb a mindfulness meditáció is, mely nemcsak a figyelmi funkciókat javítja a belső figyelem, önreflexió fejlesztése révén, hanem holisztikusabb, ember-orientáltabb gondolkodásmódot is eredményez. Egy friss kutatás éppen az autizmus és a „technikai” gondolkodás összefüggését tárgyalja: az ember-orientált...

Read More

Tehetség és psziché gondozása

Posted by on ápr 30, 2014 in Blog, Nevelés | 0 comments

A tehetséggondozás és a gyógypedagógia, pszichológia élesen elkülönül nálunk, pedig az ADHD-s és autista gyerekek szüleinek nagy része joggal érzi, hogy csemetéje mindkét szempontból jó alany. Boldi fiam kitűnő tanuló, és (nem tudom megállni, hogy ne dicsekedjem el vele) nemrég egy szavalóversenyen is különdíjat kapott. 5 és fél éves öccse, Sebi szépen olvas, és meglepően jó a logikai készsége. De a „rendszerben” Boldi autistaként, Sebi Asperger-szindrómásként szerepel, és adminisztratív akadályokba ütközhet, hogy a későbbiekben tehetségként kezeljék őket, vagy hogy „erős” iskolában tanulhassanak tovább, hiszen papírjuk alapján sok helyre nem „integrálhatók”. Magyarországon vagyunk, mindent el lehet intézni fű alatt, szépen el is tűnik a diagnózisok majdnem fele (!) az egészségügyi és az oktatási rendszer között valahol félúton, de azért nem ennek kellene lennie a megoldásnak… Egyre több tudományos alapja van annak, hogy az idegrendszeri fejlődési zavarok, a pszichés problémák illetve a későbbi magas szintű intellektuális teljesítmény között szoros összefüggés van. Az agykutatók által írt nevelési tanácsadó könyv „orchidea-típusú gyerekekként” definiálja a túlérzékeny, lassabban szocializálódó karaktert, mely fokozott gondoskodás révén jó eséllyel az átlagnál jobb eredményeket érhet el. (Populárisabb változatban Elaine Aron Szuperérzékeny-könyveiben jelenik meg ez a gondolat.) Egy friss kutatás is alátámasztja ezt: a potenciálisan bonyolultabb agyműködést lehetővé tevő nagyobb agytérfogatért felelős gének a társas készségek gyengülését is előidézik. Nem tudjuk, milyen szintű gyengülést képes kompenzálni a szülői odafigyelés és a gyógypedagógia, de azt gondolom, hogy a tehetséggondozói és a fejlesztői munka szétválasztása már a korai életszakaszban is rontja a sikeres kompenzálás esélyét. Ezt a nézetet képviseli Kristine Barnett is a Szikra című könyvében: az asztrofizikus kisfiú édesanyja a szenzoros tréningek mellett kifejezetten a speciális érdeklődést, tehetséget használja fel motivációs eszközként az általános készségek javítására is a hagyományos gyógypedagógia helyett. Az orchidea-gyerekek „pályája” szerencsés esetben úgy alakul, hogy a gyógypedagógiai megközelítés után egyre inkább tehetséggondozói attitűddel foglalkoznak velük, és ilyenkor háttérbe szorul az idegrendszeri érzékenységből fakadó, napi szinten megélt pszichés problémák kezelése. Nemcsak azért van így, mert a tehetséggondozás szaktárgyak mentén történik, hanem azért is, mert a szemlélet képviselői hajlamosak arra, hogy a tehetségeket más mércével mérjék, mint az átlagot, és az ő belső konfliktusaikra ne mint neurózisra vagy pszichózisra, hanem mint az alkotói folyamat szükséges velejárójára tekintsenek. Ezért örültem különösen, amikor a Nők Lapja Psziché áprilisi számában Átok vagy áldás a tehetség? címmel interjút olvastam dr. Bagdy Emőkével. A professzor asszony egy friss, 15-17 éves tehetségekkel végzett kutatása kapcsán mondja el a következőket: „… a pozitív deviancia mögött ott rejlik a mínuszos terület is: a szorongás, érzékenység, motivációhiány, önértékelésbeli ingadozások, félelem a kudarcoktól, és így tovább. Mindig a pozitívumokat emeljük ki, de nem nézzük, ennek mi az ára…Gyakran a kortárs élményekből, a szocializációs hatásokból kimarad, így nagy hátránnyal él társas ügyesség szempontjából a kortársai között…Mégsem csupán az okoz gondot,...

Read More

ADHD-s vagy „csak” Y generációs?

Posted by on Már 26, 2014 in Blog, Nevelés | 0 comments

A tréner-teamcoach-facilitátor képzésen, ahova járok, 3 napos blokkban foglalkoztunk az egyes generációk jellegzetességeivel, a tanultak tréneri helyzetben való gyakorlásával. Első hallásra kicsit furcsa ez, hiszen generációs különbségek mindig is voltak, és ezeket intuitíve általában tudjuk is kezelni, de most sokan úgy gondolják, hogy a gyorsuló társadalmi és technikai változások miatt annyira különbözik az egyes generációk élmény- és tapasztalatvilága, hogy szinte külön-külön nyelveket kell megtanulni a velük való hatékony kommunikációhoz. A trénerünk, Bölcskei Mónika segítségével a baby boomer (1946-64 között születettek), az X generáció (1965 és 1980 között születettek) és az Y generáció (1980 és 2000 között születettek) domináns, bár természetesen nem mindenkire általánosítható értékeit, elvárásait, motivációit, munka- és tanulási stílusát beszéltük át. (Mivel a legfiatalabbak, a 2000 után született Z generációsok még nem léptek be a munka világába, sok mindent még nem is tudhatunk róluk, de a gyerekkori jellegzetességek alapján feltételezhető, hogy az Y generáció vonásai erősödnek fel bennük.) A három generáció fokozatos átmenettel járó, szép ívet rajzol ki a formalitástól a lazaság irányába, a vállalati érdekek szinte mechanikus képviseletétől az egyéni önmegvalósítás felé, a pénzben és családi stabilitásban megfogható értékektől az élet-élmény igénye felé, illetve a tankönyvből való tanulástól a saját élmények és az új technikai eszközök segítségével történő tanulás felé. Egyre gyorsuló változásról van szó, ami egyre nagyobb generációs konfliktust kódol a családokba, különösen azért, mert a gyermekvállalás mind későbbre csúszik. A téma azért is illik a Figyelemkontrollra, mert az Y generáció és az ADHD-sek tulajdonságai között nagyon sok a hasonlóság: mintha az ADHD-sek megelőlegeznék, ill. felerősítve mutatnák fel az Y generáció, különösen a vállalkozó Y-ok jellegzetességeit. Ahogy Bölcskei Mónika mondta egy interjúban: „…az Y generációs fiatalok nagymértékben vágynak a függetlenségre, vágynak arra, hogy önmagukat adhassák, hogy harmóniát keressenek (ellentétben az X-sekkel, akik inkább beáldozzák magukat a munka oltárán), ezért vállalkoznak. Ez nekik könnyebb, mint gondolnánk. Számukra kevésbé jelent ez rizikót, hiszen nagyobb a kockázatvállalási hajlandóságuk is. Az ADHD-sokra (is, szerk.) gyakran mondják, hogy következetesen következetlenek. Nem tudják felmérni tetteik következményeit, így nem is aggódják túl magukat e tekintetben. Felettébb kreatívak. Bíznak a megérzéseikben, amikre bátran támaszkodhatnak is.” Az Y generáció mélyebb megértése tehát kulcs lehet az ADHD-sek megértéséhez is, és fordítva… Magyarországon Tari Annamária foglalkozik legalaposabban a témával, így az ő Y generáció című, példákkal és szimulált beszélgetésekkel teli könyvét is elolvastam. Mivel központi jelentőségű az egyes generációk élményvilága, a családi-társadalmi környezet, amibe egy gyerek belenő, Tari nemcsak pszichológiai, hanem szociológiai elemzést is írt. Éles szemmel emeli ki az elmúlt 30-40 év fontos történéseit, és elemzi, hogyan járultak hozzá az X illetve az Y generáció belső világának, viselkedésének formálásához. Klinikai pszichológusként elsősorban a dolgok árnyoldalát, diszfunkcióit látja, így óhatatlanul is disztópiába fordul a mű. Ebben a világban a technikai lehetőségek (pl. azonnal kiposztolás a FB-ra) miatt...

Read More

A krónikus agressziót a várandósság és a kisgyermekkor alatti ellenséges környezet okozza

Posted by on Sze 25, 2013 in Blog, Hírek |

Két kanadai kutatás azt találta, hogy az anya várandósság alatti, illetve a kisgyermekkor alatti ellenséges környezete olyan génkifejeződéseket indukál, melyek felnőttkorban krónikus agresszív viselkedést okoznak. Az egyik kutatásban, melyben dr. Richard E. Tremblay,a Montreáli Egyetem professzora négy gyulladásjelző biomarker (cytokin) szintjét mérte meg férfiak vérében, felfedezte, hogy ez a 6 és 15 éves koruk között normális agresszió szinttel bíróknál magasabb volt, mint az agresszív viselkedésűeknél. Az agresszív férfiaknál olyan DNS-változásokat figyeltek meg, melyek epigenetikusak, tehát a környezet hatására lépnek fel. A McGill Egyetem professzora, dr. Moshe Szyf szerint a magzati és kisgyermekkori környezet alakíthatja ki az agresszív magatartást, amit állatokkal végzett kutatások is alátámasztanak. Az agresszív múltú férfiak közös vonása, hogy hasonló karakterű az édesanyjuk. Általában alacsony végzettségű fiatal nőkről van szó, akiknek pszichés problémájuk is van, és szenvedélybetegek. A kutatás adatait 32 személy életének majdnem 30 éven át történő követése szolgáltatta A kanadai lakosság csupán 4%-a tartozik a hátrányos helyzetű csoportba, így nehéz volt megtalálni az alanyokat. Jelenleg már a 3. generáció életét tanulmányozzák, és sok visszatérő elemet találnak. A kutató azonban optimista, mert véleménye szerint ha bebizonyosodik a magzati kor kulcsszerepe, a megfelelő védőprogramokkal hatékonyan csökkenthető a krónikusan agresszív emberek száma. A kutatás angol összefoglalója itt található. Ha tetszett az írás, olvass el egy másik hasonló témájút is, melynek címe Dr. Máté Gábor, egy holisztikus szemléletű orvos az ADHD-ről...

Read More