Korábban már írtam a magyar származású világhírű orvos, dr. Máté Gábor pályájáról, és elemeztem Szétszórt elmék című könyvének újdonság-értékkel bíró tartalmi részeit is. Most egy kicsit részletesebben mutatom be a könyv gyakorlatba is átültethető gondolatait. Bár általában nem szoktam hosszú idézeteket használni, most szakítok ezzel a hagyománnyal, mert dr. Máté Gábor megfogalmazása annyira érzékletes és lényegre törő, hogy sokszor eredetiben közlöm.

Az első fontos gondolata az agy plaszticitása: bár kiemelten fontos a korai fejlesztés, később sincs semmi veszve, mivel „a környezet kedvezőbbé tétele megadja az esélyt az agy fejlődésére is, a sérülések súlyosságának függvényében.” Akárcsak az Üdvözöllek a gyereked agyában című könyv szerzői az úgynevezett orchidea-gyerekekkel kapcsolatban, dr. Máté is megerősíti, hogy az érzékenység kétarcú jelenség: „igaz, hogy a gyerekek rendkívül érzékenyek környezetük negatív aspektusaira, de ugyanilyen érzékenyek a pozitív változásokra is.” A pozitív változás elérésének legfontosabb eszköze a kötődési kapcsolat bebetonozása; egy olyan szülő-gyerek viszony felépítése, ahol a gyereknek „képesnek kell lennie arra, hogy nyugtalanságát, a szülő számára legkellemetlenebb oldalát anélkül mutathassa meg, hogy a kapcsolatukat féltenie kelljen közben.”

Gyakorlati síkon a következő 5 nevelés tanácsot adja a szülőknek:

1. Vállaljunk aktív felelősséget a kapcsolatért, tehát szánjunk a gyerekre elég időt és figyelmet. Ezzel tudjuk legjobban kimutatni, hogy a gyerek értékes számunkra, és így építhetjük fel a gyerek önértékelését.

2. Ne ítélkezzünk gyerekünk felett, mert ezzel szégyenérzetet keltenénk, és a gyerek azt hiheti, elfogadása, a felé irányuló szeretet a rossz cselekedetek elkerülésének függvénye.

3. Ezzel összhangban ne is dicsérjük túl a gyereket, mert ezzel is azt fejezzük ki, hogy nem a gyereket magát értékeljük, hanem azt, amit csinál.

4. Haragból sose neveljünk, inkább vonuljunk vissza, kérjünk időt, mielőtt reagálunk a problémás helyzetekre.

5. Vállaljuk magunkra a kapcsolat helyreállításának felelősségét a konfliktusok után, ne követeljük meg a gyerek bocsánatkérését, inkább építsünk hidat a gyermek felé, hogy érezze, jövő-orientáltan gondolkodunk.

Van néhány tévhit is, melyekbe néha a szülők is belekapaszkodnak (legalább átmenetileg), amik azonban károsan hatnak a nevelési folyamatra. Ezek közé tartozik, hogy a gyerek azért „rosszalkodik”, mert fel akarja hívni magára a figyelmet, vagy hogy szándékosan idegesíti a felnőttet, manipulálja a szülőt – vagy akár az, hogy az ADHD-s gyerekek lusták. Az is elég elterjedt, hogy a felnőtt feszültségének, haragjának alapvető oka a gyerek viselkedése. Dr. Máté szerint viszont „amikor a gyerek „rosszalkodik”, a felnőtt reagálhat érdeklődéssel, megpróbálhatja megérteni, hogy pontosan milyen üzenetet is akar az értésére adni, és ettől sokkal hatékonyabb lehetne a reakciója is. Amikor ehelyett szülőként elönt minket a szorongás, akkor azonnal irányítani akarjuk a gyerek viselkedését, azaz a gyereket.”

A fentiekből már logikusan következik, hogy dr. Máté nem a gyermekpszichiáterek által sokszor javasolt módszereket tartja hatékonynak az ADHD-s gyerekek két nagy problémájára, a dacra és a motiválatlanságra sem. Szerinte a jutalmazási rendszer nem megfelelő, mert csak addig hat, míg rendszeres, és krónikussá teheti a hatalmi harcot. Ehelyett itt is a kötődés erősítését látja hasznosnak és azt, hogy adjunk teret bizonyos mértékű ellenállásnak, bátorítsuk a gyereket érzelmei nyelvi kifejezésére. Ezzel az önfegyelem, autonómia lassú felépítését célozzuk meg a gyerek irányítása helyett. Nagyon szép, ahogy hangsúlyozza: „A gyereket nem kell szocializációra idomítani. Ez ugyanis alapvető emberi késztetés, az emberi természet része, hogy kapcsolatokat alakítson ki és együtt érzővé váljon, már amennyiben az alapvető emberi igényeit tiszteletben tartják. A szocializáció egy fejlődési piramis csúcsán helyezkedik el. A piramis alapját a biztonságos kötődés és az autonómia adja. Gyakran elkövetjük azt a hibát, hogy a gyerekeinkkel való kapcsolatunkban a szocializációt – a közösségi viselkedés szabályait, más szavakkal a „jó magatartást” a kötődés és az egyéniséggé válás elé helyezzük… Ezen a módon annyi esélyünk van a valódi szocializációra, mint arra, hogy egy piramist a csúcsára állítsunk.”

Ahhoz, hogy egy szülő képes legyen nagyobb hibák nélkül segíteni ADHD-s gyermeke fejlődését, hatalmas önkontrollra van szüksége. A nevelési tanácsok általában csak a szülő-gyerek viszonyra vonatkoznak, de a Szétszórt elmékben hangsúlyos gondolat az is, hogy a szülőnek érett személyiséggé kell válnia ahhoz, hogy felnőjön a feladathoz. Dr. Máté szerint a (pszichológus, pszichiáter által javasolt nevelési) módszerek nem feltétlenül azért nem működnek, mert értelmetlenek, hanem esetleg azért, mert nem veszik figyelembe az adott helyzet érzelmi kontextusát. Ez a kontextus pedig az érzelmi átvitel, amely láthatatlan módon zajlik a szülő és a gyermek között.” Mi következik ebből? Az, hogy „…nem a technika a legfontosabb, hanem az, hogy ki nevel…Az a szülő, aki képes elviselni a szorongást, többé nem kényszerül arra, hogy a gyerek viselkedésére haraggal, érzelmi elhidegüléssel vagy szidalommal reagáljon.”

A Szétszórt elmék azért is izgalmas olvasmány, mert a szerző személyes reflexióit is tartalmazza arról, hogy a vészkorszakban született szomorú kisfiúból, majd későn érő, szétszórt orvosból hogyan nevelődött figyelmes és kapcsolat-orientált apjává ADHD-s gyerekeinek – még ha későn is, azok tinédzser korára.

Ha tetszett az írás, olvass el egy másik hasonló témájút is, melynek címe Szétszórt elmék – dr. Máté Gábor könyvéről!