A tehetséggondozás és a gyógypedagógia, pszichológia élesen elkülönül nálunk, pedig az ADHD-s és autista gyerekek szüleinek nagy része joggal érzi, hogy csemetéje mindkét szempontból jó alany.

Boldi fiam kitűnő tanuló, és (nem tudom megállni, hogy ne dicsekedjem el vele) nemrég egy szavalóversenyen is különdíjat kapott. 5 és fél éves öccse, Sebi szépen olvas, és meglepően jó a logikai készsége. De a „rendszerben” Boldi autistaként, Sebi Asperger-szindrómásként szerepel, és adminisztratív akadályokba ütközhet, hogy a későbbiekben tehetségként kezeljék őket, vagy hogy „erős” iskolában tanulhassanak tovább, hiszen papírjuk alapján sok helyre nem „integrálhatók”. Magyarországon vagyunk, mindent el lehet intézni fű alatt, szépen el is tűnik a diagnózisok majdnem fele (!) az egészségügyi és az oktatási rendszer között valahol félúton, de azért nem ennek kellene lennie a megoldásnak…

Egyre több tudományos alapja van annak, hogy az idegrendszeri fejlődési zavarok, a pszichés problémák illetve a későbbi magas szintű intellektuális teljesítmény között szoros összefüggés van. Az agykutatók által írt nevelési tanácsadó könyv „orchidea-típusú gyerekekként” definiálja a túlérzékeny, lassabban szocializálódó karaktert, mely fokozott gondoskodás révén jó eséllyel az átlagnál jobb eredményeket érhet el. (Populárisabb változatban Elaine Aron Szuperérzékeny-könyveiben jelenik meg ez a gondolat.) Egy friss kutatás is alátámasztja ezt: a potenciálisan bonyolultabb agyműködést lehetővé tevő nagyobb agytérfogatért felelős gének a társas készségek gyengülését is előidézik. Nem tudjuk, milyen szintű gyengülést képes kompenzálni a szülői odafigyelés és a gyógypedagógia, de azt gondolom, hogy a tehetséggondozói és a fejlesztői munka szétválasztása már a korai életszakaszban is rontja a sikeres kompenzálás esélyét. Ezt a nézetet képviseli Kristine Barnett is a Szikra című könyvében: az asztrofizikus kisfiú édesanyja a szenzoros tréningek mellett kifejezetten a speciális érdeklődést, tehetséget használja fel motivációs eszközként az általános készségek javítására is a hagyományos gyógypedagógia helyett.

Az orchidea-gyerekek „pályája” szerencsés esetben úgy alakul, hogy a gyógypedagógiai megközelítés után egyre inkább tehetséggondozói attitűddel foglalkoznak velük, és ilyenkor háttérbe szorul az idegrendszeri érzékenységből fakadó, napi szinten megélt pszichés problémák kezelése. Nemcsak azért van így, mert a tehetséggondozás szaktárgyak mentén történik, hanem azért is, mert a szemlélet képviselői hajlamosak arra, hogy a tehetségeket más mércével mérjék, mint az átlagot, és az ő belső konfliktusaikra ne mint neurózisra vagy pszichózisra, hanem mint az alkotói folyamat szükséges velejárójára tekintsenek. Ezért örültem különösen, amikor a Nők Lapja Psziché áprilisi számában Átok vagy áldás a tehetség? címmel interjút olvastam dr. Bagdy Emőkével. A professzor asszony egy friss, 15-17 éves tehetségekkel végzett kutatása kapcsán mondja el a következőket:

… a pozitív deviancia mögött ott rejlik a mínuszos terület is: a szorongás, érzékenység, motivációhiány, önértékelésbeli ingadozások, félelem a kudarcoktól, és így tovább. Mindig a pozitívumokat emeljük ki, de nem nézzük, ennek mi az ára…Gyakran a kortárs élményekből, a szocializációs hatásokból kimarad, így nagy hátránnyal él társas ügyesség szempontjából a kortársai között…Mégsem csupán az okoz gondot, hogy nincs idő a „gyermekkorára”, hanem az is, hogy eleve sajátos idegrendszeri, lelki működéssel rendelkezik, és ez sérülékenyebbé teszi. Feltártuk a problématerületeket, és a lista meghökkentően nagy, de ezen belül is vannak problémasűrűsödési és együttjárási sajátosságok, ezek az ún. klaszterek. Olyan mintázatok, amelyekben van egy-egy jellemzően kimagasló problématerület, és ezek típusokat rajzolnak ki. Ilyen a perfekcionista, a szorongó, a zárkózott, az útkereső, a problémákkal teli és a megküzdeni tudó, rugalmasan ellenálló problémakarakter…Jobban támogatásra szorulnak, mint az átlagos képességűek.”

Hogy ez mennyire igaz, azt a tehetseg.hu oldalon talált anyag is bizonyítja. A tehetséggondozással kapcsolatos kézikönyv 10. fejezete, melynek címe Amikor a kiemelkedően tehetségesek kudarcot vallanak, a következő viselkedési jegyeket sorolja fel:

-gyenge koncentrációs képesség,

-negatív iskolai önmegítélés,

-az osztályhoz képest lassabb tanulási tempó,

-nehézségek az írásos tananyag megtanulásában,

-negatív kép a tanárokról és az iskoláról,

-csekély iskolai motiváció,

-elégedetlenség a saját tanulási szokások és az elért eredmények miatt,

-túl sok iskolán kívüli tevékenység a házi feladatok rovására,

-az osztálytársak túl magas elvárásokat állítanak a teljesítőképesség elé,

-a tanárok állandóan azt hangsúlyozzák, hogy a teljesítményük a valós lehetőségektől elmarad,

-a szülők elégedetlenek a szerény iskolai teljesítmény miatt,

-vizsgadrukk,

-alacsony szintű szociális önbizalom,

-a szóban forgó diákok úgy érzik, hogy osztálytársaik nem fogadják el őket.”

(Mintha csak egy ADHD-tünetlistát olvasnánk, nem?)

Ezek mögött valóban nem intellektuális hiányosságok, hanem pszichés és idegrendszeri gyengeségek rejlenek, melyeket pszichológiai fejlesztéssel, coachinggal lehet enyhíteni. Ahogy dr. Bagdy Emőke is mondja konklúzióként:

 „A pszichológiai segítséget be kellene vezetni és rendszeresíteni a tehetséggondozásban, mivel kutatásainkból bebizonyosodott, hogy viszonylag kis befektetésre hatalmas pozitív változással reagálnak a mi tehetséges ifjaink.”

Ha tetszett az írás, olvass el egy másik hasonló címűt, melynek címe A Szikra és a kötődő nevelés!