Az elmúlt évszázadban hosszú utat tettünk meg a „furcsa” gyerekekkel való foglalkozás terén. Kezdetben a fáradékony és figyelmetlen gyerekeket butának tartották, a felelőtleneket és engedetleneket pedig rossznak. Az elsőt mint születési adottságot kezelték, melyen meg se próbáltak változtatni, míg a második esetben szigorúbb nevelési módszereket alkalmaztak.

Aztán kb. 30 éve kezdett teret nyerni az a felfogás, hogy a társas és kognitív viselkedés kontinuumként, és nem egészséges/abnormális állapotként értelmezhető. A gyermek érési folyamaton megy át, mely lehet gyors vagy lassú, és különböző dimenziókra „szedhető szét”. Az egyes dimenziókban mesterségesen, fejlesztő pedagógiai módszerek segítségével meg lehet gyorsítani a haladást, csökkenteni lehet a részképesség-zavart.

Közben azt tapasztalták, hogy bizonyos módszerek (főleg a mozgásterápiák) nem csak 1-1 konkrét, pl. mozgáskoordinációs problémát orvosolnak, hanem más téren is eredményt hoznak. Az idegtudományok új felfedezései megerősítették, hogy ezek nem véletlenül történtek, és kirajzolódott, hogy az ADHD, az autizmus stb. mögött atipikus idegrendszeri működés áll, melynek közvetlen befolyásolása jelentősen mérsékelni képes a tüneteket. A már kialakult másodlagos tünetek (önértékelési problémák, rossz szokások) felszámolásához továbbra is fokozott pszichológiai és pedagógiai segítségre van szükség, de a probléma valós természete neurológiai/pszichiátriai. Az USA-ban ezt  már régóta el is fogadják: az ADHD-s gyerekek 85%-a stimulánst szed az ADHD tüneteinek csillapítására, és sokan más pszichiátriai gyógyszert is kapnak pl. agresszív magatartásuk miatt. Azt viszont kevesebben tudják, hogy az agyi ingerületátvivő anyagok, a neurotranszmitterek működésének szabályozását nem csak kívülről, kémiai úton (gyógyszerrel) lehet javítani, hanem az agy újrahangolásával (neurofeedback terápiával vagy agytréninggel) is.

A neurofeedback terápia hatásossága az esetek zömében tudományosan már elfogadott ténynek tekinthető, rengeteg kutatás bizonyította, egyedül csak duplavak kísérleteket nem tudnak felmutatni, amikor se a neurofeedback terapeuta, se a páciens nem tudja, hogy neurofeedback terápián vesz részt. (Finoman szólva is erőltetett lenne a helyzet.) De nem kell okvetlenül összeesküvés-elméletet keresnünk amögött, hogy az orvosi intézmények hazánkban is egyre erőteljesebben a gyógyszeres kezelést javasolják: nem a rossz szándék, hanem két nagyon is konkrét ok vezeti őket.

Az egyik az, hogy a gyógyszer „olcsó”, a neurofeedback terápia pedig „drága”, és a tb még az USA-ban sem engedhet meg ilyen nagy kiadásokat (ott 100 dolláros óradíjjal kell számolni, ami ADHD esetén kb. 5000 dollár – 1,2 millió Ft-  összköltséget jelent; Magyarországon 3000-5000 Ft egy alkalom, kb. 100 000-200 000 Ft egy kezelés). De a gyógyszer olcsósága csak látszólagos, ugyanis a neurofeedback terápiával ellentétben hatása csak néhány óráig, legfeljebb egy napig tart, tehát élethosszig tartó kezelésre kell felkészülni. Sok költség csak közvetve merül fel: a testi fejlődés lassulása, esetleges szívproblémák, a potenciálisan a környezetre gyakorolt káros hatás, mely aztán új humán-egészségügyi költségeket indukál… És vannak olyan mellékhatások is, melyek nem is árazhatók be, mint pl. a gyógyszer kiürülésekor tapasztalható hangulatingadozás, vagy a bizonytalan énkép, ami a pszichiátriai gyógyszerek következtében alakul ki, amikor az illető „nem tudja, hol végződik a gyógyszer, és hol kezdődik ő”…

Ezzel szemben a neurofeedback terápia viszonylag drága, mert a költségek szinte egyösszegben, és csak a terápiát igénybe vevőnél jelentkeznek. Viszont az esetek többségében valódi változást, és nem tüneti kezelést jelent. És itt jön be a másik ok, ami hátráltatja a technológia elterjedését, és ami talán még az előző, anyagi megfontolásnál is fontosabb: az emberek megszokták a gyors, tüneti kezeléseket, nem is nagyon igényelnek mást, hiszen a nyugati orvoslástól általában ezt kapják. Aki mást szeretne, a legtöbb esetben spirituális alapon teszi ezt, és kész gyökeresen szakítani a tudományos kutatásokon alapuló nyugati modellel. Az ő számára a neurofeedback terápia csak egy a természetgyógyászati módszerek-palettáján (pedig valójában nem is természetgyógyászati módszer).

Mindezt azért írtam le, hogy érzékeltessem, milyen, a hatékonyságától független okok miatt nehéz a neurofeedback terápia intézményesülése: se a kínálati, se a keresleti oldal nem elég aktív. Magyarországon különösen feltűnő az egészségügy passzivitása: a neurofeedback terapeuták kb. fele fejlesztőpedagógus, és sok a pszichológus is. (Az USA-ban zömében pszichoterapeuták nyújtanak ilyen szolgáltatást.) Szerintem nem is baj, hogy jellemzően nem orvosok/pszichiáterek foglalkoznak vele – ez gépi kezelés, melynek során szigorú kezelési protokollokat kell alkalmazni, és nincs szükség a hagyományos orvosi ismeretek többségére. Inkább az a probléma, hogy az orvostársadalom nem hitelesíti annak hatásmechanizmusát. Pedig ha egy laikus, mondjuk egy ADHD-s gyereket nevelő szülő találkozik a neurofeedback terápiával vagy az agytréninggel, és megérti, hogy milyen mélyreható változásokat okozó módszerről van szó, rögtön azt kérdezi: Miért nem hallottam eddig erről, és miért a fejlesztőpedagógus/pszichológus beszél róla, és nem az orvos vagy a pszichiáter?

Ezért bír nagy jelentőséggel, ha egy orvos kísérli meg népszerűsíteni a neurofeedback terápiát – ahogyan dr. Szűcs Zoltán teszi honlapján. Precíz de stílusos oldalai a téma kézikönyvének is beillenek, mindenkinek nagyon ajánlom, megéri alaposan áttanulmányozni őket. A fejlesztőpedagógusokhoz hasonlóan dr. Szűcs is a gyakorlati (gasztroenterológusi) tapasztalataitól jutott el a stresszkezelés központi szerepéig és annak modern módszeréig, a neurofeedback-terápiáig.

A helyzet viszont korántsem olyan egyszerű, hogy egy orvos pár szavával képes lenne legitimálni egy új megközelítést: másik honlapja tanúbizonysága szerint amikor dr. Szűcs megtagadta, hogy feleslegesen megműtsön egy stressz-beteget, az lefestette az orvosi tábláján a dr. címet. A beteg szemében tehát az orvos veszítette el legitimitását…Sok idő kell még, hogy általánosan elfogadottá váljon egy új kezelésmód, de azok, akik elsőként rendelkeznek információval róla, elsőként is profitálhatnak belőle.