Korábban már írtam Tari Annamária Y generáció című könyvéről, most Z generáció címmel megjelent könyvével kapcsolatban osztom meg gondolataimat olvasóimmal.

Mivel Z generációnak az 1995 és 2005 között születetteket nevezzük, a könyv szükségszerűen a gyermekkorral és az életbe való kilépés helyzeteivel foglalkozik – Tari Annamáriához megszokottan rendkívül kritikusan. Sok gondolattal már találkozhattunk Y generáció című könyvében: a szülők és tanárok iránti tisztelet hiánya, a média által kínált, nem a gyerekek épülését szolgáló élmények és ideálok, az internet nyújtotta anonimitás kedvezőtlen hatásai, az egyre szaporodó pszichés problémák (2020-ra várhatóan az 50%-ot is meghaladja a pszichés problémával élők aránya a gyerekek között és a felnőttek között egyaránt) stb. A „netgeneráció” esetén azért jelent még nagyobb veszélyt ez a szocio-kulturális környezet és a gyermekek ezzel összefüggő pszichológiai adottságai, mert az egészséges én kialakulását gátolhatják, és az online és offline személyiségre szétválását, a valós társas kapcsolatok kiüresedését eredményezhetik. Akárcsak a számítógépes játékokban, az élet egyre több területén a folyamatra esik a hangsúly (pl. egy információ elérési útvonalát könnyebben felidézzük, mint magát az információt), pedig valódi fejlődés csak a tartalomra való odafigyelés mellett megy végbe.

Jó meglátás, hogy a Z generációs gyerekek szülei kevésbé tudják biztosítani a meghitt családi együttléteket és hagyományos nevelést gyereküknek, mint a korábbi generációk családjai: az X generációs szülők általában sokat dolgoznak, és a nevelést gyakran feladatnak tartják, ahol a megfelelő különórák kiválasztása és leszervezése több energiájukat viszi el, mint maga az érzelmi kapcsolatépítés. Az Y generációs szülők lazábbak, nagyobb hangsúlyt fektetnek a gyermek egyéniségének spontán kibontakozására, de éppen ezért nem nevelik (“túl”) őket. De nem igazságos a szülőket kárhoztatni emiatt, mivel az ő dolguk is nehezebb, mint a korábbi generációk esetében. Hasonló változások történtek a szülő-gyermek viszonyban, mint a tanár-diák kapcsolat terén. Ez utóbbiról írja a szerző a következőket: „…A tanári munka tehát ma már nemcsak abból áll, hogy a szaktudást kell átadni a diákoknak. Sokkal nehezebb lett ennél. Mozaikszerű érettséget mutató kamaszcsoport vezetésében kell helytállni, amihez érdemes pszichológiai szempontokat is figyelembe venni, mert egy-egy órai helyzet kísértetiesen hasonlíthat egy olyan szabadinterakciós csoporthoz, amit egy terapeuta vezet.”

Bár Tari Annamária hatalmas apparátust megmozgat, sok forrásból idéz, számomra valahogy mégsem elevenedik meg a Z generáció a maga hús-vér valóságában – úgy érzem, előző könyve árnyaltabb volt, az Y generációról valószínűleg több klinikai tapasztalattal rendelkezik. A könyvből nehéz inspirációt meríteni a hétköznapokra, mert főleg diagnosztizál, ritkán javasol megoldást. Nagy különbség van aközött pl., ahogyan Tari kijelenti, hogy a felnőttek is felelősek azért, hogy a gyerekek felnőttként kommunikálnak akkor is, ha éretlenek egy-egy adott téma szempontjából (ugyanis a felnőttek elfelejtettek korábban gyereknyelven beszélni a gyerekkel), vagy ahogy ugyanezzel a problémával kapcsolatban Kim John Payne elmondja, miért és hogyan érdemes a gyereknek szánt, felnőttvilágról szóló információt a szükséges minimumra redukálni. Ez nem von le ugyan a könyv értékéből (egyszerűen más a két könyv műfaja), de igazi együttérzésért és tanácsokért ne a Z generációt vegyük a kezünkbe.

Problémásnak tartom viszont, hogy az új jelenségeket minden részletében negatívan ítéli meg, illetve nem választja szét a szükségszerű és az elkerülhető jelenségeket. Pedig Susan Greenfield agykutató, akire Tari erősen támaszkodik, maga is színesebben látja a Z generációt:

A XXI. század közepének társadalma már másképp fog festeni, mint a mai, és egészen más érzés lesz benne élni. Az emberekben közössé válik a reaktív és interaktív hajlam, ami miatt rövidülni fog a figyelem időtartama, és az elvont gondolkodással szemben a képeken való gondolkodás kerül előtérbe. Háttérbe szorulhat a veszélykerülő magatartás is. A következő nemzedékek dúskálni fognak a tényekben és adatokban, de könnyebben zavarba jönnek elődeiknél, ha a különálló eseményeket megfelelő szövegkörnyezetbe kell helyezniük. Személyes identitásuk alighanem fejletlenebb lesz, és anonim mivoltukban könnyebben együtt tudnak majd létezni, mint XX. századi elődeik. Mindennapi életükben a folyamat, a pillanatnyi élmények átélése fontosabb lesz cselekedeteik hosszabb távú következményeinél, értelménél. Életükben több lesz a kényelem, a vidámság, de kevesebb lesz a tartalom.”

Más szakemberek is árnyaltabban fogalmaznak. Schäffer Beáta executive coach, az Ifjú titánok, illetve a Z generációt bemutató, nemsokára megjelenő könyv szerzője pl. hangsúlyozza a vállalati HR-esekre váró kihívások elemzésekor, hogy a Z generáció tájékozottsága, gyorsasága, kreativitása mindenképpen erőforrásnak tekintendő. Erős igazságérzetük, önállóságvágyuk pedig fontos motiváló erő lehet, amennyiben találkozik a megfelelő, őket partnerként kezelő, gondoskodó, coaching típusú vezetéssel.

Mint az Y generáció kapcsán is írtam, az ADHD-s vagy más idegrendszeri fejlődési problémában érintett gyermekek szülei sok vonásban ráismerhetnek problémásnak tekintett gyermekükre: rövid távú figyelem, öntörvényűség, gyenge felelősségvállalási hajlandóság stb. Alapvetően borúlátó hangvétele ellenére azért érdemes elolvasni a könyvet, mert összességében megnyugtató lehet visszajelzést kapni arra, hogy gyerekünk csak előfutára valami újnak: egy kornak, ahol már nem fog olyan különlegesnek számítani. És ha rendszerszinten szembesülünk egy problémával, nagyobb esély lesz arra, hogy jó megoldások születnek rá.

Ha tetszett az írás, olvass el egy másik hasonló témájút is, melynek címe Lehet-e egyszerűbb gyerekkora egy sajátos nevelési igényű gyermeknek?